West Balkán-szindróma: Miért tűnik el teljesen a morál?

Az egyén, az egyéniség a tömegben gyakorlatilag „feloldódik”. És amikor baj van, dolgozik a pánik-hangulat. A segítségért kiáltón senki sem segít, a kinyújtott kéz hiába kér, lecsapják. Az együttműködés totális hiánya a jellemző. Egy tömegsodrásban már semmiféle személyes akaratot nem lehet érvényesíteni, alapvető emberi jellemzők változnak meg. A tragédia tehát egy ilyen szituációban mintegy szükségszerűen következett be.

Fiatalon féktelenek vagyunk, annyira szomjazzuk az életélményt, hogy bármit kockára teszünk érte. Bármire képesek vagyunk, csak egy pár órára kiszakadjunk a valóságból, szürkeségből, hétköznapból. A buli kedvéért alkoholt fogyasztunk, de akár még egy kis amfetamint is nyomunk, sőt ragasztót vagy rovarírtót – egyre megy. Csak üssön rendesen.

Miért vágynak a fiatalok, ilyen nagy mértékben a kiszakadásra a valóságból? Miért akarnak tombolni hetente többször is?

Mert a pörgés a lényeg, minden más mellékes. A buli leszervezése, a készülés, aztán meg a cucc beszerzése. Hogy legyen mit mesélni majd a haveroknak élőszóban vagy akár a Facebookon.

Bár nagy a tömeg és mindenki csak sodródik, mégis a háromszáz helyre beszuszakolják magukat háromezren. A tömegnyomorban aztán mehet minden: összepacsiznak idegenekkel, fogdossák egymást, nyomkodják egymást, ott, ahol érik. BULI VAN! Bár érzik, hogy útban vannak, elmenni senki nem tud sehová. Tolonganak, aztán egy korty ebből, egy szívás abból, csak tompuljon a valóság. És közben senki sem szól rájuk, ha igen, azt lehurrogják menthetetlen és minden pörög tovább. Nincs szülői felügyelet, nem vigyáz itt senki senkire.

„Felnőtt vagyok, de sehol a kötelesség és felelősség. Itt a zene nekem, dübörögjön a fülembe, csak ugrálunk állat módjára. Valaki rosszul van, kit érdekel, minek jött ide, ha nem bírja? Ráadásul én is voltam már szarul, menjen ki a vécére és kész. Hogy én engedjem ki? Eszem ágában sincsen. Engem sem pátyolgat senki, nem vagyok én sem más bébiszittere. Mit törődjek hát a másikkal.”

Aztán agyontapossák egymást. és nem elég ez a borzalom: az egyik kislány vérében amfetamin származékot találtak.

Az emberek persze felháborodnak, megrázza őket, ami történt. Kegyeletből gyertyát gyújtanak, betiltanák a szórakozóhelyet, ahol pár órával azelőtt még ők is jól érezték magukat. Felelőst keresnek, kinyírnák egyből, aztán hárítanak, vádaskodnak, mindent és mindenkit okolnak, csodákat várnak, ami majd visszahozza a rendet. Aztán a jövő hétvégén meg minden megy tovább...

Miért tűnik el minden morál? Miért van ekkora erkölcsi nívótlanság? Miért nem szólunk és figyelmeztetjük a másikat, ha látjuk, az élete rossz irányt vesz? Miért nem neveljük gyermekeinket? Igen, nevelésről szólok és nem oktatásról...

Nem pusztán atyai pofonok kellenek, hanem emberi példák. De miért haltak ki körülöttünk a pozitív példák, azok az emberek, akikre fel lehet nézni? Akik az igazi példaképek lehetnek?

Miért adunk alkoholt, drogot a gyerekek kezébe? Miért vagyunk felelőtlenek az ifjúság, a következő generációk kérdésében? Miért érzi magát minden fiatal ennyire egyedül? Miért ennyire szomjasak az „életre”, a pörgésre?

Mint már mondtam, az ami történt, csak a tünet. A betegség mélyen a társadalmunk alapjaiban van. Az egyének és az emberek életében tátong a betegség, amelyet azonban nem lehet irgum-burgumokkal, törvényi szabályzással, vagy sírással és gyertyák meggyújtásával kikezelni. Mi lehet hát a megoldás, hogyan orvosolhatjuk a bajokat?

A nagybetűs életben maga az Élet Ura az, aki igazán hiányzik az életünkből. Akiről csak messze, valamikor hallottunk, de a szívünkbe még nem fogadtuk be Őt igazán. Pedig Ő lehet az Orvosunk és az Orvosság is egyben.

Reload: A rendszer teljes újratervezésével kéne kezdeni. A megoldás tehát Istennél van.