Vörös méreg: A Teremtésvédelem hete után jött a katasztrófa

Az emberben óhatatlanul is felmerül a kérdés: tényleg, mi is van azokkal a dolgokkal, amelyek nem jók? Azokat sokszor mi magunk teremtjük és hozzuk létre, okozzuk, és úgy teszünk, mintha mégsem mi tehetnénk róla.

Az utóbbi napokban rengeteg tekintet fordult az ég felé: a Teremtés ünnepének hetén a teremtett világról emlékeztünk meg. Annak csodáiról és persze arról is, hogy az embernek mekkora a felelőssége ebben.

Igen, Isten megteremtette a világot. Mi pedig megpróbáljuk szépen, fokozatosan romokba dönteni azt. A gyermek persze nem tud különbséget tenni még aközött, hogy a chipset nem az Isten teremtette, de a hozzá való dolgokhoz igenis köze van, azt viszont teljesen jól látja, hogy bizony itt valami félresiklott. Valami másfelé ment, mint ahogyan azt Isten a berendezéskor tette.

Épphogy véget ért a Teremtésvédelem hete, épphogy még az utolsókat is elimádkoztuk teremtett világunkért a templomokban, amikor újra ég felé kellett emeljük tekintetünket.

Hétfőn jött a szörnyű tragédiáról a hír: több millió köbméter vörös iszap borított el Nyugat-Magyarországi településeket. Devecser és Kolontár térségéből egyelőre négy halottról tudunk és több mint 160 a sebesültek száma, akiket a kórházakban ápolnak.

A bauxit iszap lavinája egy 14 hónapos kisgyereket is magával ragadott, a sérültek között egy 3 éves kislány, akinek akár a szeme világába is kerülhet a katasztrófa. Az érintett cégtől ugyan megvonták engedélyét, de a felelősséget mind a mai napig nem ismerték el. A híradóban tegnap egy megtört, összeszedetlenül hebegő cégvezető állt a nyilvánosság elé, hárítva a kérdést.

A képek kétségbeejtő hangulatot árasztanak. A terület teljesen lakhatatlanná vált, a lakosok mindene odaveszett és esély sincsen arra, hogy házaikba valaha is visszaköltözhessenek. A gát bármikor újra átszakadhat, az iszaplavina által elsodort házak, autók százai vesztek oda, de ami megmaradt még mindig nincsen biztonságban és az emberéletek sem.

A környező patakokba, folyókba közben ömlik a szenny és hiába próbálják semlegesíteni, az egész sziszifiszi munkának hat. A takarítás is. Ráadásul az iszap irritatív, lúgos, felmarja a bőrt, megsérti a szemet, por alakban belélegezve roncsolja a légzőszerveket.

A katasztrófáról szóló nyugati kommentárokban a kelet-európai környezetvédelmi előírások megszegéséről beszélnek, holott az Európai Unióban magában nem minősül a vörös iszap veszélyes hulladéknak, azt Magyarország korábban éppen, hogy mégis annak kezelte.

Tény, hogy a vegyipar játéktere túlságosan nagy még mindig. Az ipari, gazdasági, netán politikai érdekek egy-egy üzem működésével összefüggésben még mindig előrébb vannak, mint az egyes emberek, vagy a környezet védelme. Bár a protokollokat és előírásokat folyamatosan szigorítják, az emberi hibalehetőség még mindig ott van. És inkább választják a rizikót az üzleti és karrierérdekből, mintsem hogy a köz érdekében a lelkiismeretükre hallgatnának.

Ha a vezetők nem mennének bele a rizikóba, akkor majd kerítenek egy másik embert, aki alkalmasabb lesz a hallgatásra és a rizikóvállalásra. Ezért aztán inkább mindenki tovább hallgat.

Vagy a másik helytelen taktika, hogy ha 25 évig jó volt így, akkor holnap miért nem lesz az úgy jó? Ezért aztán nincsen B terv, ha kiömlik egy ekkora vörös iszap tározó, senki sem tudja, mit is kell tenni, mert nincsen rá senki sem felkészülve.

Ne kerteljünk hát: lehetett volna ott bármelyikünk, a gyerekeink, rokonaink, testvéreink, barátaink. Az, hogy nem a mi otthonunkat öntötte el a vörös iszap, nem a mi testünkről kell azt nap mint nap lecsutakolni, csupán a szerencsén múlt, azon, hogy mi nem lakunk azokon a településeken, amelyeket ez a katasztrófa tönkretett. Most még megúsztuk, de holnap talán nem.

Az időzített bomba tovább ketyeg: Valami, ami sugároz, tönkre tesz, elpusztít, szétmar és megöl, ha elszabadul; valami, amit takargatnak, ami nincs úgy féken tartva, elszigetelve, bebiztosítva, hogy ne érje el percek alatt a lakott településeket, maga alá temetve életeket, álmokat, terveket.

Az áldozatul esett 14 kisgyerekből talán egy napon híres tudós vagy művész lett volna, vagy csak egyszerűen egy olyan ember, aki szeretetével megszépíti a barátai, családtagjai életét. Most már sohasem derül ki. Minden, ami ott szunnyadt csöppnyi testében és lélkében, megsemmisült egy pillanat alatt.

A vörös iszap csak a jéghegy csúcsa. A teremtett világ tönkretétele folyamatosan folyik. A profitszerzés fontosabb lett, mint az emberélet. Az átlagemberek ki vannak szolgáltatva mindenkinek, a munkaadónak, a gazdasági vezetőknek, és akár az életüket is veszíthetik azért, mert ők csak kenyeret szeretnének keresni a családjuknak.

A pénz odakerült a Teremtő Isten mellé. Vagy legalábbis úgy beszélünk róla, mintha a pénz teremtette volna az embert, mintha nem volna lehetőségünk fordítani egyet a világ kerekén, és az életet, a teremtő által nekünk adott javakat, világot és kincseket, az oly sokszor semmibe nézett egészséget a profitszerzés elé helyezni. Amíg ez nem történik meg, addig a vörös iszaphoz hasonló tragédia jöhet holnap is, meg holnapután is. Tenni kell valamit, ha élni akarunk, ha meg akarunk maradni ezen a Földön!