Ügyeskedők
Régen voltam ruhatári sorban, ám minden ugyanolyan, mint régen. Igaz ezúttal egy gyerekrendezvény után tolongtam a szülőkkel, és nem csak az én, hanem két gyerekem és a férjem kabátjáért is törtettem. Illetve én nem törtettem, csak álltam, vártam és sodort magával a tömeg. Bolla Zsuzsanna írása.
Pedig, amikor még bent voltunk a teremben, egy mesevilágban voltunk, Mikulással és bohóccal, Krampusszal és angyalkákkal és gyermekeink arcáról olvastuk a varázst. Jó volt kizökkenni a mindennapok egyhangúságából, nem gondolni válságra és megszűnő munkahelyekre. Aztán a ruhatárnál kaptam egy oldalba könyökölést, és máris visszazökkenhettem a valóságba.
A ruhatáros néni persze pörgött ezerrel, végezte becsületesen a dolgát, bilétázott, szaladt a kabátokért, adta a tulajdonos kezébe, majd vette a következő bilétát és rohant. Egyedül állta a vendégek rohamát. Futkosott, mégis beszóltak neki. Na persze ki más, ha nem egy rátermett, karakán, kivagyi. Aki megteheti, hogy beszóljon az idős ruhatárosnak, ha nem szenved mindjárt a nagy rohanásban combnyaktörést, miközben az ő bőrkabátja után rongylábazik. És persze még a néni kért elnézést.
A nagyképű kivagyira egyébként is más törvények vonatkoztak, mint embertársaira, más földi halandókra. Ő ugyanis véletlenül sem állt a sor végére, hanem mindjárt az elejére tülekedett, mert neki sürgős volt. Volt, akinek a lábára lépett, volt, akinek az oldalába könyökölt – jelesül nekem.
De ez nem csak a ruhatárban van így az ügyeskedőkkel, hanem mindenhol. Egyfajta világ- illetve ország-jelenséggé váltak. Szaporodnak, egyre többen lesznek és valójában nem is az a baj velük, hogy tolakodnak, hanem inkább az, hogy valami olyat vesznek el tőlünk, amire nagy szükségünk lenne: a hitet, hogy ebben az eszement világban is érdemes normálisnak maradni. Már hogy kivárni a sort, becsületesen, előírásszerűen, ahogy még anyu és apu tanította nekünk.
Az ügyeskedő kivagyi azonban nem abba az iskolába járt, ahová mi. Nem szégyelli magát, éppen ellenkezőleg: büszkén feszít, begyűjti a családtagok elismerő pillantásait, amikor odanyomja kezükbe a pár perc alatt megszerzett ruhadarabokat.
De ezek az ügyesek mindenütt ott vannak. Egyesek a gyógyszertárban, mások postai sor-állás közben, megint mások a közlekedésben jeleskednek. Mi, akik átlagos autósok vagyunk, tehát még véletlenül sem ügyesek, elengedünk egy szirénázó mentőt. Mert tudjuk, hogy siet, életet kell mentenie, szerencsésebb esetben új élet készül megszületni, abban kell segíteni. Félreállunk, ám amikor a szirénázó jármű elhaladt mellettünk, már nem tudunk visszatérni oda, ahol eredetileg voltunk. Mögülünk, mellőlünk, valahonnan, egyszerre csak ott terem egy ügyeske, és elfoglalja a helyünket.
Lelkifurdalás egy szál se, ellenkezőleg! Nyert vagy nyolc métert. Nekünk, nem-ügyeseknek nem nagy ügy, de neki, egy mennybemenetellel ér fel. Neki, a frusztrált, a munkahelyén mellőzött, a családjában megtiport léleknek ez maga az élet. Tulajdonképpen bárki lehetne ügyes, de vajon megéri azért a néhány percért, pár méternyi előnyért?
