Tuomasmessu – Tamásmise – Hogyan csinálják ezt Helsinkiben?

Most kicsit megértem az öregeket, akik ragaszkodnak a megszokott szövegű, tempójú énekekhez, amikor ugyanis négy nappal a megérkezésem után jöttem ide, kishíján elsírtam magam az énekelt liturgia elején – akkor éreztem meg, hazajöttem. Én ebbe szoktam először bele, ezt szerettem, szoktam meg (még ha akkor a nyelvéből nem is értettem sokat, szorgos tolmácsok segítettek eligazodni).

Néha már nem hiányzott otthon, vagy olyan messze volt, hogy már magam se tudtam, mi az, ami hiányzik. A több év „nélkülözés” után egyenként tudok örülni minden vasárnapnak, s tényleg olyan pontja a heteimnek, amit napokig várok.

Az első után nem írtam, mert úgy éreztem, nem lehet leírni, hiába próbáltam fogalmazni, a szavak nem tudták a valóságot (vagy az én valóságomat, mindegy) visszaadni. Gondoltam, majd később, de elmaradt. (A mai után Ági „felszólított" az írásra.)

Sok mindent másképp csinálnak, mint mi, ebbe igazán ma láttam bele, mikor szolgálattevőként vettem részt, az egyik mellékoltár gazdájaként. Először megijesztett, mikor a feladatom kétoldalas leírását olvastam egy hete, de ma a gyakorlatban nem tűnt már olyan bonyolultnak a dolog.

Mindenesetre le a kalappal előttük, minden szolgálattevő feladata aprólékos részletességgel le van írva. Istentisztelet kezdete előtt 1,5 órával, 16.30-kor kellett érkezni, a csoportunk vezetője megmutatta, melyik oltárnál leszek, kipakoltam rá a fiókban található útmutató szerint a gyertya-tálcát, papírokat, ceruzákat, képet/verset, kosarat. 17.00-kor a csoport átbeszélte a feladatokat, 17.30-kor a lelkészekkel együtt volt egy hasonló megbeszélés.

Mindkét körben mindenkit bemutattak, az első alkalommal résztvevőket kedvesen köszöntötték, ami nagyon jól esett (szerintem mindannyiunknak). Nem rohantak le minket, nem volt zavarba hozó, de érezhető volt, tényleg örülnek nekünk és szívesen látnak. S jó volt ez arra is, hogy tudják, ki az, akire figyeljenek menet közben, akinek esetleg segíteni kell, mikor hova álljon stb.

A nyolc oltáros feladata ugyanis az imádságjárás alatt született (rengeteg!) imádságos cetliből 2-2-t felolvasni a közbenjáró imádságnál, később perselyezni, azt együtt a liturgus elé vinni, hogy imádság keretében áldást kérjen rá, és be kell gyűjteni az UV alatt a kiskelyheket (amint megtelt egy tálca, visszük a két konyha valamelyikébe, ahol az erre a feladatra érkezett valaki már kezdi is betenni őket a mosogatógépbe).

Minden sietség, kapkodás nélkül, flottul ment. A precíz feladatleírásoknak, átgondoltan szétosztott szerepeknek köszönhetően nem volt sietés, kapkodás, semmi „csak ezt éljük túl galiba nélkül" hangulat, a kezdet előtti 1,5 óra csendesen, biztonságosan telt, idő volt kérdezni, együtt lenni, rákészülni, még a házigazda (itt a házigazda az, aki szervezi az adott heti Tamás misét A-Z-ig) sem szaladgált mint a mérgezett egér, s nem cincálták ezer felé.

Ugyanez áll a csoportvezetőnkre. Nem azért, mintha ő olyan gyakorlott lett volna, ő is először csinálta a feladatát. De pontosan tudta, mi a feladat. Jó érzés volt részt venni ebben a csapatban. Tényleg csapatmunka volt, annak minden áldásával. Többször láttam Finnországban is, hogy a profizmus a spiritualitás rovására megy, ez itt abszolút nem igaz. Épp ellenkezőleg, ez az átgondolt feladatszervezés tette lehetővé, hogy szolgálattevőként se a feladatom teljesítéséért kelljen küzdenem, hanem lélekben is ott lehessek az alkalmon. SDG