Tűnődés a médiáról 1. – Felkészültnek lenni...
Nemrég megtisztelő felkérés ért: egy neves írónő, Rakovszky Zsuzsa engem kért föl, hogy új kötetének soproni bemutatóján legyek a beszélgetőpartnere. Örültem a feladatnak és féltem is tőle, hiszen ilyet soha korábban nem csináltam. Szöveg: Hegedűs Attila
Az est nagyon jól sikerült. Többen gratuláltak, hogy milyen jól vezettem a beszélgetést, ami valóban nagy szó, hiszen az írónő legendásan híres arról, hogy a nyilvános szóbeli megnyilvánulás nem az ő terepe: alig lehet egy-egy szót kihúzni belőle. Az, hogy oldott, kétoldalú beszélgetés született, valóban nagy öröm. Őszinte leszek: büszke vagyok rá.
Ugyanakkor a gratulációk között elhangzott egy olyan is, amit nem értettem: azért dicsértek, mert érződött, hogy a beszélgetés előtt elolvastam a novellákat.
Most mi van? – kérdeztem vissza. Ezt miért kell kiemelni? Hát nem természetes, hogy ha száz ember előtt egy írónővel beszélgetni kezdek a novelláiról, az a minimum, hogy előtte elolvasom őket? Hibázni utána is lehet…
Sajnos nem. Mikor erről gondolkodtam, eszembe jutott az a reggeli televíziós műsor, amelyben a műsorvezető olyan művészt faggatott legújabb alkotásáról, akitől nemhogy ezt a művet nem ismerte, hanem a nevét sem. És tette mindent magabiztosan, beszélgetőpartnerébe bele-belekötve, az ismeretlen művel szembeni alázat legkisebb jele nélkül.
Valóban ez lenne a természetes, a megszokott: a tudatlanság önbizalma? Valóban észrevételre méltó, ha valaki megismer valamit, mielőtt nagy nyilvánosság előtt véleményt mondana róla?
Kezdünk hozzászokni, hogy bárki bármiről hajlandó a médiában beszélni, véleményt mondani anélkül, hogy értene hozzá. Csak én vagyok szomorú, hogy azzal dicsértek meg, aminek természetesnek kellene lennie.
