Tudunk-e a mai magyar társadalomban só és kovász lenni? Avagy mit tehetnek az evangélikusok a mai magyar társadalomért?

Az elmúlt években, több évtizednyi hallgatás után újra napirendre kellett venni az evangélikus sajátosságokat, az evangélikus hagyományokat, életvezetési módokat. Sajnos, sok egyéb probléma mellett eddig kevés figyelem (és minden kimondott szó nyomán végeláthatatlan szócsata) kísérte a kérdésfelvetéseket. Amikor a konfirmációs oktatás kapcsán erről beszélgettem egy kiváló lelkésszel, ő felsóhajtott. „Evangélikus hagyományok, életvezetés? Örülök, ha egyáltalán kereszténnyé tudjuk nevelni a konfirmandusainkat!” Szomorú, de igaz, mint ahogyan a kérdés is: tudunk-e só lenni a mai magyar társadalomban?  Mit lenne jó átgondolnunk ahhoz, hogy képessé váljunk a „só” szerepére? 

Hitünk alapvető vonása a lelkiismeret szerinti döntés, a felelősségtudat, a felelősség vállalása minden szavunkért és cselekedetünkért. Hihetetlenül nehéz egy olyan közegben, ahol szólásmondássá vált a mentegetőzés: „háát… mindenki hibázik, emberek vagyunk!” Igaz, de van határa a dolognak: a működésképtelenség. (Mintha már ott is lenne az ország?!...) Evangélikus hagyományunk része, hogy embertársaink javára magyarázzuk a helyzeteket, szeretetből. Ez azonban nem válhat elvtelen mentegetéssé. A felelősen gondolkodó ember vállalja tettei következményeit, még egy „következmények nélküli országban” is. 

Szép hagyományunk, hogy munkavégzésben pontosak és megbízhatóak vagyunk. Mi, evangélikusok, ki-ki a maga helyén, tesszük  a dolgunkat felelősen, hivatásunkban is Istennek szolgálva, híven a kicsin is. Tudunk példát adni, segíteni, tanítani a hanyagot, hogy kevesebbet hibázzon. Az evangélikusság munkaerkölcsét számon tartják a világban. Talán egy nap majd itthon is. 

Az igazi okos szót, jó szót a vigasztaláshoz megtalálja az, akinek a szívében él Krisztus tanítása. Erre igen nagy szükség van ma – nem is kell sokat emlegetni.  

Az írás, olvasás és megértés hármas logikai összetartozása egyre kevésbé tudatos, noha ez a protestáns kultúra alapja. Nem véletlen, hogy a protestáns kultúrájú északi országokban a legmagasabb az életszínvonal. Ez a kiművelt emberfők felelősségteljesen végzett munkájának évszázadok alatt termett gyümölcse.

A megértés, az elmondottak vagy az olvasottak értelemmel való feldolgozása és az érdemi válaszadás ma Magyarországon tragikusan hiányzik. Következményeinek kárát naponta látjuk. Az evangélikusság különösen ezen a téren tud nagy szolgálatot tenni embertársainak, hiszen nekünk napi gyakorlatunk az igeolvasás és az ige üzenetének értelmezése, magyarázata, napi életünkre alkalmazása – tudjuk ezt művelni nem-teológiai összefüggésben is. (Napi gyakorlatunk? Olvassuk? Értjük? Alkalmazzuk?) 

Lehetne tovább szőni a mondatokat, de ennyiből is érzékelhető: ha tudatosan megéljük evangélikus hagyományainkat, akkor tudunk só lenni a társadalomban. Érdemes újra kézbe venni Luther Nagy Kátéját, és a Tíz parancsolatról szóló tanítást átgondolni, analóg módon aktualizálni napjainkra. 

Kovász. Összetartja a kenyér alkotóelemeit, nélküle hamar megromlik az étel. 

Ki az, aki az emberi társadalomban a kovász, az emberi közösség összetartó eleme, a minőségi élet formálója?  Az, aki a krisztusi szeretetet sugározza tovább, a megértést, az együttműködést munkálja az emberek között, és ha kell, magára vállalja a békéltetés, a vigasztalás nehéz szolgálatát is. Ki tudja ezt megtenni? Aki úgy, mint Krisztus, odahajol embertársához, meghallgatja őt, gondot fordít arra, hogy pontosan értse a másikat, és neki válaszol, jó szóval, segítően, előrevivően. 

A mai magyar társadalom sajátosan elszomorító problémája a politikai megosztottság. Ez egyben erkölcsi válság is: a hit nélkül élők, vagy éppen a hitükben, emberi tartásukban gyengék tántorognak így az országot sújtó rossz helyzet súlya alatt. Barátokat, családtagokat távolít el egymástól ez a megosztottság, gyakran csak feltételezett vagy félreértelmezett szavakból fakadóan, vagy, ami még rosszabb, sztereotípiák, csoporttal (pártvéleménnyel) való feltételezett azonosításból adódóan. A politikai pártok tagjairól feltételezik, hogy gondolkodás nélkül, pártkatonaként azonosulnak pártjuk hivatalos véleményével – megfeledkezve a pártokon belül is meglévő véleménykülönbségekről, a platformok létezéséről, vagy az esetleges különvéleményekről egy adott kérdésben. A pártpolitikától független vélemény, a közügyeknek az ország java szerint való megítélése lassanként a csodabogarak privilégiuma. Aki jó szándékkal közvetíteni próbál, aki hidat építene, rámutatva a másik félben esetleg megtalálható jó szándék szikrájára, az csak megvetést kap. 

Érdekes dokumentumfilmet láttam a MON-DOC sorozatban a Puskin moziban.  Fura címe van: A fideszes zsidó, a nemzeti érzés nélküli anya és a mediáció. A fiatal Hajdu Eszter alkotása (72 perc, színes, gyártója a rendező). A filmben két régi barátról illetve egy családról van szó, mindkét esetben  feloldhatatlannak tűnő politikai véleménykülönbség rombolja le a kapcsolatot. Szakképzett mediátor (közvetítő) próbálja megtalálni a konfliktus feloldásának módját. Kiderül, hogy a szembenállók nemigen beszélnek egymással, gyakran nem is tudják pontosan, a másik számára is érthetően kifejezni gondolataikat, nincs türelmük meghallgatni egymást, megbeszélni közös dolgaikat, vélt sérelmeken, félreértéseken rágódnak, és ezért csak ítélkeznek és vagdalkoznak.  A családi konfliktus esetében a felnövekedő kamasz lány intelligenciája oldja fel a helyzetet. A haragos viszonyban töltött évek során egyrészt felfedezi, hogy a politikai rajongás irreális, másrészt azt, hogy beszélgetéssel lehet közelebb jutni egymás megértéséhez.  – Gyere haza – mondja édesanyjának, aki elköltözött otthonról az apával való politikai konfliktus miatt – jó lesz az… Majd sokat beszélgetünk… 

Gyermekek ajkán az igazság! 

A só szerepét be tudjuk tölteni társadalmunkban, ha erősek vagyunk hitünkben, és evangélikus kultúránkra, életvezetési hagyományainkra építünk.  

De tudunk-e kovásszá válni mi, magyar evangélikusok a mai magyar társadalomban?  Tudunk-e békéltetni, vigasztalni? Tudunk-e hidat építeni az ellenségeskedők közt? Készek vagyunk-e erre a szolgálatra? Átérezzük-e ebben a mai helyzetben, hogy ránk van szükség?  Tudjuk-e hasznosítani embertársaink javára mindazt, amit hagyományaink, szokásaink, életvezetésünk, hitünk jelent? Tudunk-e, akarunk-e, próbálunk-e békéltetni, érzékeltetni azt a békességet, amely minden emberi értelmet felülmúl? 

Szeretném hinni, hogy igen!