Testvérem, John, Miklós, Mária és Tamás

            John Love, testvérem!

            A Tiszán láttalak forogni

            a híd alatt ma.

            Örvény vagy most, hogy megölték

            benned a verset s barna szemeden

            hogy féreg ül. Növekedj!

            Nézd, kövér eső sétál a pejszínü égből.

            Kapd magadhoz és fojtsd el!

            a földre ne essék!

            Mert nagy a Ku-Klux-Klan s néki esik.

            Övé a kenyér, szöllő és legelő!

            a tej föle itt is néki ráncosodik!

            Megöltek. Most örvény vagy testvér.

            Guta is légy! mely

            pörg és ha ugrik, helyre talál!

            Együtt dolgozunk John Love;

            örvény vagyok én is és guta!

            Kenyér, szöllő, legelő és tej

            tapsol, ropogva, hogy összehajoltunk!

Megrendít, ahogy Radnóti teljes mértékben osztozik egy tőle távol élt ember sorsában. Itt még csak szavakban – aztán tizenkét évvel később ténylegesen is. Mert egy brutális eszme őrült hívei őt is megölték. John Love-ot azért, mert néger, Radnóti Miklóst azért, mert zsidó volt. Versében a költő immár nem a távoli Amerikában látja sorstársát, hanem a Tisza partján. Mert a bűn és a szenvedés nem köthető helyhez. Valakit kidobnak egy amerikai mozi szellőzőablakán, és holtteste a Sopronhoz közeli Abdán bukkan fel. Egy embert az óceánba löknek, és tetemére a Tiszán bukkannak rá. Igen, a szenvedés és a bűn fölötte áll térnek és időnek. Radnóti utalása a Tiszára akkor támadt életre bennem, amikor értesültem arról, hogy a héten ismét öltek a titokzatos sorozatgyilkosok. Ezúttal a Tiszántúlon, a Nyíregyházához közeli Kislétán törték rá az ajtót egy cigány asszonyra és leányára. A negyvenöt éves Balogh Máriát szitává lőtték, tizenhárom éves leányát életveszélyesen megsebesítették. Ugyanaz az értelmetlen brutalitás, mint néhány hónapja Tatárszentgyörgyön, ahol apára és fiára gyújtották rá a házat, és a két menekülőt hátulról lőtték agyon.

John Love néger volt, Radnóti Miklós zsidó, Balogh Mária és a többi áldozat cigány. A bomlott agyú gyilkológépeket az előítélet és a gyűlölet vezette. Ők nem törődtek azzal, hogy John Love hogyan szaval, ők nem ismerték – az időközben katolikus hitre tért – Radnóti szerelmes költeményeit vagy a Nem tudhatom… című verset, és nem érdekelte őket, hogy Balogh Mária dolgos asszony volt.

Szólnom kell, kiáltani szeretnék. A názáreti Jézus nevében emelem fel szavam, aki zsidó volt, de lehetett volna néger vagy cigány. Mert ő mindig vállalta a közösséget a szenvedővel, ő mindig osztozott az üldözöttek sorsában.

Meddig még? Mikor csitul már el az értelmetlen gyűlölet? Mikor lesznek képesek a rendfenntartó erők megvédeni a kiszolgáltatottat, és a bűnüldözők megtalálni a tetteseket? És mikor élhetnek már biztonságban és félelem nélkül asszonyaink, gyermekeink?

A napokban halt meg egy varázslatos ember, Cseh Tamás énekes is. Gimnazista korom óta szeretem őt, aki immár két nemzedék koboldja volt. Nemcsak kultikus előadóművész, Bereményi Géza sokunk életérzését kifejező verseinek szuggesztív tolmácsolója volt, hanem egy sajátos játék keretében indián törzsfőnök is. „Füst a szemében”, ez volt indián neve. Talán ezért állt mindig kissé hunyorogva a színpadon. És varázsolt. Hadiösvény című könyvében így idézte fel a sajátos bakonyi indián tábor születését: „1961-ben egy hegyi tisztáson felvertük az első indián sátrakat. Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható, értelmezhető világra vágytunk.” Mert, tegyük hozzá, a világ nem ilyen. Nem volt ilyen a hatvanas években, amikor Cseh Tamásék lázadni mertek, de nem volt ilyen a harmincas években sem, amikor John Love-ot verték agyon, a negyvenes években, amikor Radnótit gyilkolták meg, és nem ilyen a kétezres években sem, ahol Balogh Máriát ölik meg.

Cseh Tamásnak nem az értelmetlen emberi gyűlölség miatt kellett tragikus hirtelenséggel meghalnia, hanem három éves szívós küzdelem után. Nevét és helytállását mégis ebben az összefüggésben kell említenünk. Az indián életben benne volt a dac és a lázadás, az elnyomottakkal való azonosulás és valami természetesen tiszta értékrend. Mert az indiánok nem értették, hogy a fehérek miért akarják elragadni az ő ősi értékeiket, és fel nem foghatták, hogy náluk a kimondott szónak miért nincs hitele.

A néger, a zsidó és a cigány után az indiánt siratom. Aki méltósággal viselte betegségét is. Aki egy interjúban néhány hónapja így felelt a „Nem fél a haláltól?” kérdésre: „Nem rettegek. Inkább kíváncsi vagyok, hogyan fog megtörténni. Lehet, hogy így, fokozatosan. De nekem megengedte a Jóisten, hogy elrendezzem, amit el kell. Amiről mindenki úgy gondolja, hogy majd egyszer, de van még rá idő, hosszú az élet.” Ez a hit adhatott lelki erőt Cseh Tamásnak. Ezért dobta el, immár nagy betegként, idén áprilisban az őt Bakonybél díszpolgáraként ünneplő közönség szeme láttára a botját, hogy előttük indián táncot lejtsen. Sok szenvedőnek adhat erőt ez a gesztus. Az említett interjúban ezt is mondta Istenről: „Hálás vagyok neki. Hálás, mert hagyott énekelni.” A halálra méltósággal készülő Cseh Tamás láttán új értelmet nyernek az általa már évtizedekkel ezelőtt is énekelt sorok: „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? / Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”

Soha nem fogom elfelejteni azt a megrendültséget sem, amellyel Cseh Tamás fogadta az Ando Drom cigányzenekar előadását, melyen az ő régi dalának feldolgozását hallotta tőlük.  Úgy hangzott, mint valami roma himnusz. „Egy mosókonyhában / – szükséglakásban – / éjszaka volt, sötét. / Utcáról kaptam a fényt. / De én tisztán láttam ott, / minden megvilágosodott. / Magamat láttam tíz év múlva itt, / hallottam ezt, a mostani dal hangjait. / És attól féltem, nehogy majd ez legyen, / csak tíz év múlva ne ez a dal legyen.” A szám végén Cseh Tamás szemmel láthatóan könnyeivel küszködve ölelte át a zenészeket, és kezet csókolt a cigány asszonyoknak. „Testvéreim vagytok” – sugallta ez az ölelés. „John Love, testvérem” – írta Radnóti.

Egy néger, egy zsidó, egy cigány és egy indián. A testvéreim. Hiszem, hogy Jézus asztalánál vannak. Ismerik egymást, összetartoznak. Verset mondanak, énekelnek, majd felállnak és táncolnak. Jézus is velük táncol.