Kovács Imre: „Látod ezt az asszonyt?(Lk 7,36-50)

Az írott mondattá nemesült gondolat kettős természetű: pro­vokatív és védtelen egyszerre. Pro­vokál, mert minden valódi gondo­lat új oldalát villantja fel a körülöt­tünk és bennünk élő végtelenül összetett, kimeríthetetlen és egé­szében felfoghatatlan valóságnak. Ezzel felkavarja a leülepedésre haj­lamos poshadó állóvizet. Ez az ál­lóvíz pedig nem más, mint jól be­vált előítéleteink, amelyek segítsé­gével kezelhetővé akarjuk gyúrni a Valóságot, rendelkezni akarunk felette, ahelyett, hogy levett saru­val állnánk meg előtte, valahogy úgy, ahogyan egy goromba ember tette egykor az emlékezetes csipke­bokor előtt.

De minden valódi gondolat, amely tömör mondattá nemesedik, védtelen is. Provokál, de nincs ha­talma az általa keltett gondolato­kon: értelmezéseken és félreértel­mezéseken. Mint a tóba dobott kő: felkavar, de nem ura az általa keltett hullámoknak.

S túl ezen: minden szép gondo­latban van valami a csendből. A logikailag zárt, tökéletes ívű ok­fejtés mindig komikus kissé. A va­lóság, bármennyire közelítjük, egy kicsit mindig odébb van; valahol a szó és a csend között. Innen van az, hogy minden igaz és szép gon­dolat a szó és a csend gyermeke. Egy ponton túl elhallgat, nem mondja tovább, teret ad a folyta­tásnak, tiszteli szabadságodat, vár­ja válaszodat...

Ilyen számomra Bonhoeffer gondolata. Hogy mivel provokál, az világos. Azt mondja: a jó, amit megtesztek, beszennyezhet benne­teket. Úgy tudtuk, hogy a jó csak jó lehet, csak emelhet, csak tisztít­hat. S most valaki azt mondja: a jó be is szennyezhet. Figyelmeztet, hogy naiv vagy; meghatódsz saját jóindulatodtól, és nem látod: nem lehetsz úgy önmagád, hogy ezáltal ne sérts másokat… Nem számolsz azzal, hogy kiűzettél a paradi­csomból, s az Édentől keletre nin­csenek többé tiszta ízek.

Érdemes eltűnődni azon is, hogy miért provokál ez a gondolat, hi­szen az evangéliumok farizeusai óta védettebbek lehetnénk jótetteink piszkításai ellen. De nem va­gyunk azok, s ez mutatja, hogy nemcsak az evangélium örök, ha­nem a bennünk élő farizeus is az. Vagy így is lehet mondani: tán ép­pen azért örök az evangélium, mert örök bennünk a farizeus, örök bennünk a vámszedő, Péter, János, Tamás és a többiek...

Miért piszkíthat be a jó, amit megteszünk? Mielőtt kimonda­nánk az ismerős választ - mert ön­elégültté, önigazságunkban ítélkezővé lehetünk általa -, álljunk meg egy kicsit a válaszadás előtt. Mert mintha túlságosan hamar söpör­nénk le a farizeust, a nyárspolgárt. Megszoktuk már, hogy a farizeus csúnya ember, s nem gondolko­dunk el az igazságán.

Mert a farizeusnak igaza van: a bűn, amitől határozottan és kemé­nyen elhatárolja magát, nem kis­ded játék, ártatlan botlás, amit ejnye-bejnye illet. Nem. A bűn pusz­tít. Életeket tesz tönkre, emberi kapcsolatokat zúz össze. Ki tudja, hány házasságot tett tönkre Mária Magdaléna, az örömlány, mielőtt könnyeivel megmosta, hajával megtörölte Jézus lábát. Ki tudja, hány anya, hány feleség szenvedett tőle, élte át a mellőzöttség, a meg­aláztatás kínjait. Nem tudjuk, hall­gat róla az evangélium.

Farizeus-ellenes hevületünkben egyoldalúvá válunk. Szimpátiánk eleve Magdalénáé, ezért bagatellizáljuk a bűnét, ezzel akaratlanul Jézus irgalmát is.

A rossz lekicsinylése legtöbb­ször abból adódik, hogy érezzük tehetetlenségünket, gyengeségün­ket vele szemben. Nincs időnk, erőnk, hogy kibogozzuk azt a gor­diuszinál nagyobb csomót, amit a bűn gubancolt össze. Mosolygunk inkább mindenkire, hogy ne kell­jen sírnunk egyetlen eggyel. Sok­szor úgy vagyunk a világban, mint az államfők a látogatáson: ragyo­gunk, integetünk - és távol va­gyunk mindentől.

A farizeus tudatában van a rossz pusztító erejének, ezért nagyra tartja a Törvényt, ami megmutatja a rosszat, és megmutatja az utat. S ebben neki van igaza. Igazát el kell ismernünk ahhoz, hogy tragé­diáját megláthassuk.

 Mert a farizeus tragikus alak. Kerüli a rosszat, teszi a jót, s a jó, amit megtesz, tönkreteszi őt. Olyanná lesz, mint gombostűre szúrt bogár az üveglap alatt: szép és idegen. Élvezi, ha bámulják, s közben elveszíti kapcsolatát az ele­ven, lüktető, drámai élettel. Kétfé­le ember létezik csupán számára: fehér, aki olyan, mint ő, s feketék a többiek, az elveszendők. Önnön ragyogásától megtört szemeivel nem látja meg az árnyalatokat, jó­nak és rossznak keveredését önma­gában és a másikban.

Tiszta, tehát nincs szüksége ir­galomra. Igaz, ezért nincs szüksége igazságra - a magáén kívül. Mivel nincs szüksége irgalomra, irgalmazni se tud. Mivel nincs szüksége igazságra - tanulni se akar.

Akinek szívét az általa megtett jó beszennyezte - és vajon melyi­künkén nem ejtett foltot a jóság -, annak érinthetetlen lesz a bűntől szenvedő. Kihal belőle a megren­dülés képessége, képtelen arra, hogy részvétet erezzen a bűnös iránt. A farizeusnak igaza van, amikor azt mondja: a bűnös vét a köz ellen, de nem veszi észre, hogy a bűn mindig öncsonkítás is. Rom­bol, de nemcsak kifelé, hanem be­felé is. Mert bűneink miatt sokkal kevesebb valósul meg belőlünk ab­ból, amivé lehetnénk.

Jézus egyszerűnek tűnő kérdése: „Látod ezt az asszonyt?", így válik mélyebb jelentés hordozójává. Mert Simon nem látja az asszonyt. Az örömlányt látja, a szenvedőt nem.

Röviden: a megtett jó azért szennyezheti be szívünket, mert Nárcissussá lehetünk általa: a szép ifjú megpillantván magát a forrásvíz tükrében, beleszeretett önmagába, s belehalt önszerelmébe.

2.

Hogy a rossz beszennyezi szívünket, ezt tudjuk. Nemcsak tud­juk, látjuk is. Elég megnézni az arcokat egy piacnapon: a negy­ven, ötven év fölöttiek arcát, s látjuk a bűneink okozta eróziót pórusainkon. Iván Mestrovics, a pásztorfiúból lett világhírű hor­vát szobrász mondta egyszer: „Mindenki az arcára írja legbensőbb önmagát." (Persze a pusztuló arcok szemlélése tiltott csele­kedet; hasonlóan ahhoz, ahogyan az emberi szenvedés oka feletti szokásos és fennkölt töprengéseinkben is van valami tisztátalan; mert bár lehetetlen nekünk a rosszon nem töprengeni, azt mégis mindnyájan érezzük, hogy a rosszon nem tűnődni kellene, hanem segíteni...)

A különös az, hogy a rossz általi beszennyeződés hasonlít a jóság piszkításához. Ahogyan a megtett jó gőgösen zárttá tehet, úgy zárhat be önmagunkba a rossz is. Különösen akkor, ha kímé­letlenül szembesítenek bűnünkkel, ha a kívülálló fölényével leple­zik le bennünk a rosszat, és mi kétségbeesünk önmagunk felett. Ez a kétségbeesés lehet ugyan üdvös, de még inkább pusztító. Mert a bűntudat is szülhet gőgöt. A megvetettség érzése által táplált elkeseredett dac, ami így beszél: „ha rossz vagyok, hát legyek rossz egészen", éppoly gőgössé tehet a rosszban, mint az önma­gunkért való jóság a jóban. A különbség talán csak annyi, hogy a rossz gőgje, legyen bármilyen kemény és irgalmatlan, sohasem lesz olyan jéghideg, mint a jóságé. Mindig marad az alján egy csöppnyi sírás.

Ezért tanácsolja Simoné Weil, hogy a bűn gőgje ellen a legjobb ellenszer, ha fellapozzuk régi iskolásfüzeteinket. S a nevetséges kis hibák, amelyekre ott bukkanunk, talán megóvnak minket attól, hogy a rossz sötét glóriáját képzeljük a fejünk köré. Ha megtanu­lunk mosolyogni magunkon, ez annak a jele, hogy nem tartunk olyan végtelenül sokat önmagunkról: sem a bennünk lévő jóról nem hisszük, hogy az egyedül igaz, sem a bennünk lévő rosszról nem gondoljuk, hogy megbocsáthatatlan.

Az, aki megtanul önmagának irgalmazni, a legjobb úton van ahhoz, hogy másnak is irgalmazni tudjon. Ezért van, hogy az önmagunk fölötti tartós kétségbeesés tisztátalan.

 Jó és rossz kibogozhatatlanul együtt van mindannyiunkban. Felnőtt az, aki tudja ezt, szemben a gyerek naivitásával. De az a naivitás, ami a gyermekben ártatlanság és bennünket tisztító egy­szerűség, az a felnőttben zavaró infantilizmus. A felnőtt nemcsak tudja jó és rossz együttesét önmagában és a világban, hanem el is tudja hordozni azt. Ez az elemi feltétele annak, hogy a maga körében egy kicsit jobbítani tudjon azon, ami rábízatott.

Mária Magdalénát bűne alázatossá, ezért nyitottá tette. Simon farizeust jósága bezárta önmagába. Ezért Magdalénát megérint­hette az Ország, míg a tiszteletre méltó Simon nem tudott bemenni abba.

Karácsony táján hagyjuk abba a Bonhoeffer-gondolat feletti tűnődést egy másik Bonhoeffer gondolattal. Egy olyan idézettel, amely számomra talán a legszebben fogalmazza meg a Karácsony üzenetét:

„Az Emberré lett az Isten világ iránt való szeretetének megindokolhatatlan titka. Isten szereti az embert, Isten szereti a világot. Nem egy ideális embert, hanem az embert, úgy, ahogyan van. Nem egy ideális világot, hanem a valóságos világot. Az, ami számunkra megvetésre méltó a maga istenellenességében, amitől mi fájdalom­mal és ellenséges érzülettel visszahúzódunk, az az Isten számára az ő megindokolhatatlan szeretetének az alapja..."