A kötéltáncos

Közhelyszerű beszéd ez, mégsem mehetünk el egy kézlegyintéssel mellette, hiába is szeretnénk. A közhelyek makacs tudattartalmakat fejeznek ki, ezért újra meg újra le kell ülni melléjük, valószínűleg az örökkévalóságig.  

Mégsem védőbeszéd ez, mert arra semmi szükség. Tanultuk is, de látjuk is, hogy felesleges. Minek védőbeszédet mondani a hajnalok, a földből sarjadó gazok, az égen bukfencező fellegek vagy a hegyek hallgatása mellett? Ők védenek minket, és nem mi Őket. Minek védőbeszédet mondani a Jelenlét mellett, amely olyan tapintatos, hogy csak néha tapintható. Bizonnyal egyszerűbb lenne hallgatni a tagadás konok közhelyei hallatán. Előkelőbb is volna, tisztább is volna. Csakhogy a tisztaság és előkelőség nem ideál. Hideg, és kíméletlen is, mert lemond arról, hogy válaszoljon annak, akinek konok tagadása alatt talán szomjas várakozás lapul. Az ideál a besározódás, az ütközés, a szenvedélyes konfrontálódás a másikkal - a másikért. (Lásd: János evangéliuma - a szeretet apostolának evangéliuma.) Nem védőbeszéd ez. Inkább csak néhány gondolat az emberi méltóságért és a bizalomért. 

Nagy hiábavalóság a közhelyekkel küszködés, mert azok úgyis mindig visszatérnek, sziszifuszi szerepbe kényszerítenek, s a lázadás, a tagadás közhelyei talán a legkonokabbak. Nem szeretjük Őket, mert mintha magyarázkodni kellene miattuk, ami kínos; megokolni a hitet, amit voltaképpen nem is lehet, mert ez a szív élveboncolását jelentené; megmagyarázni Isten útjait a világban, amikor tudjuk: fölöttébb furcsa az, ha a mezei vakondtúrás élménybeszámolót tart arról, hogyan terelgetik a Kárpátok a ciklonokat. 

De volt egyszer egy Búsképű Lovag, aki Dulcineáért mindenféle szélmalmokkal, tükrökkel és öszvérhajcsárokkal verekedett. Példáján felbuzdulva most mégis képzeljünk magunk elé két kisiskolást. Verekednek, s a tanító néni rajtakapja Őket. Az egyik a szokásos módon védekezik: "nekem jött a másik". A másik viszont: "nagyon dühös lettem rá, és ráugrottam." Tételezzük fel, hogy így történt, vagyis a második fiú a hibás. Mégis érezzük, hogy övé a méltóság. Annyira közhelyes az első védekezése, és annyira ritka a második magatartása, hogy vétkessége ellenére Őt látjuk méltóságosnak. 

Szándékosan beszélek kiskorúakról. Hiszen a vének is kiskorúak mindaddig, amíg a szabadságukból eredő rossz döntéseik felelősségét és fájdalmát másra hárítják. Méltóságot követelünk magunknak, elvárjuk, hogy emberként kezeljenek. De az emberlét terhét, a szabad döntés kockázatát, csak addig viseljük el, amíg az eredmény ránk nézve kedvező. Kudarc esetén azonnal előrángatjuk a sorsot, a géneket és a körülményeket, amelyek meghatározták döntésünket, és elfelejtjük, hogy tegnap még tiszteletet követeltünk magunknak. 

Jegyesbeszélgetéseken meg szoktam kérdezni a fiataloktól: ismernek-e jó házasságot a környezetükben, olyant, amire szívesen rámondják: jó volna, ha az enyém is ilyen lenne. Hallgatás és tanácstalanság a kérdés után. Alig vannak, akik meg tudnak nevezni néhányat. Kudarcosak az emberi kapcsolataink. S milyen hamar elfelejtjük a kudarccal szembesülve, hogy én voltam az, aki ezt az asszonyt választottam; én voltam az, aki erre a férfire igent mondtam. Az én döntésem volt, nem másé; sőt én voltam az, aki foggal-körömmel védtem a saját döntési szabadságomat minden idegen akarattal szemben. A szerelem nevében, "az én életem az enyém" jelszó (tegyük hozzá: buta és gonosz jelszó) nevében, az önállóság, a szabadság méltósága nevében. Ám ha nem úgy alakul, azonnal visszakérjük a babaruhát, és idegesen agresszívek leszünk, ha egykori döntésünkre, a döntés elkötelező jellegére emlékeztet valaki. 

S mivel Isten ott van valamiképp "minden gondolatnak alján", természetesen az övé lesz a    végső felelősség minden kudarcunkért. Ő az utolsó bűnbak. A minden emberi értelmet meg-haladó mennyei bűnbak. Kirekesztjük életünkből a pusztába. Örökké ismétlődő közhelyes vádjainkkal elűzzük a senki földjére, ahonnan csak akkor hívjuk elő, ha újra meg újra meg akarjuk terhelni a saját bukásunkkal. Ádám mozdulata, mint a hullám, úgy ismétlődik: "az asszony, akit te adtál mellém, Ő adott nekem a fáról..." A mozdulat Évára mutat, de a védekezésben benne van, hogy a végső bűnös az, akitől Éva és mindenek vannak. Az ajándékból a vád ürügye lesz, a bizalomból támadás, a Teremtő gyermekéből a Vádló gyermeke, aki ujjával Istenre bök. 

Nem lehet elégszer elmondani, hogy amikor Istennel kerülünk szembe, nem a mennyei tél-apóval szembesülünk. Tagadásunk nem egy személynek szól a többi között. Bármennyire hangsúlyozza is a teológia Isten személyességét, ez a személy egészen más. Nem múlandó, hanem maradandó, nem a téridő korlátainak alávetett, hanem kezdet és vég nélkül való. Személy, vagyis megszólítható, szájtátva bámulható és összeszorított szájjal perelhető, de éppen sajátossága: isteni mivolta miatt felfoghatatlan és elképzelhetetlen. Túlcsordul minden létezésen és minden gondolaton. Ezt gyakran el kellene mondani, mert sokan így éreznek: ellenszenves a húsospult eladónője, mert nem a színhúst méri, a kémiatanárom, mert folyton a családjáról mesél, az Úristen, mert mindig akar valamit, és a vízóraleolvasó, mert vastagon fog a ceruzája.  

Valójában, amikor Teremtőt tagadjuk, nem egyvalakit tagadunk a többivel együtt, hanem saját létünk és minden lét alapját. Ezért amikor Őt tagadjuk, ez nem az csupán tagadásaink egyike. Minőségileg más tagadás ez: az univerzum s benne az ember összetartó erejének a tagadása. Azt a Valakit tagadjuk, aki a kvarkokat egymáshoz ragasztotta, aki a fotonokkal labdázik, és aki azért formálta meg a cethalat, hogy játszadozzon vele (104. zsoltár). Aki egymáshoz rendelt férfit és nőt, gyermeket és szülőt, s aki meg is tudja tartani Őket egymás mellett. Amikor Őt tagadjuk, a széthullást szolgáljuk: a teremtő és megtartó szeretet-energiát tagadjuk, a  kötelékeket eloldjuk, a szétdobáló, a diabolosz munkatársaivá válunk. 

Toynbee, a világhírű angol történész fogalmazott eképpen: a 18. század száműzte az egyházat, a 19. század száműzte Istent, a 20. század száműzi az embert. Toynbee-nak igaza van, mert az embert a kapcsolat élteti. Kapcsolódik az anyag világához, az élők világához, a négykézláb, egyenesen vagy meggörnyedve zarándokolókhoz, de legfőképpen az Egyetlenhez, aki várakozik rá e sokféleség mögött. Biológiai létünk a kapcsolatból ered, nyelvünk és gondolkodásunk a kapcsolat szülötte, lelkünk Isten szerelmese. És e kapcsolataink megtartásához szükséges szeretet-energia hiányában csak szánalmas biológiai létezőként vegetálunk, kérészéletű kötődésekben hányódunk, vagy megdermedt kötődésekben fagyoskodunk. Száműzöttként élünk a valódi létezés peremén, megfosztva az erős és tartós kötődések minden szenzációjától és kalandjától. 

Van egy történet, amit nagyon szeretek. Azon kevés történetek közé tartozik, amelyek elkísérnek sokáig. Elsüllyednek ugyan a többi hallott vagy olvasott történettel együtt a feledésbe, de újra és újra felbukkannak, s mintha megfürödtek volna, mindig tisztábbak lesznek, mindinkább világítanak. 

A történet egy kötéltáncosról szól, aki egy piactéren dolgozott két erős pózna közé kifeszített műanyag kötélen. Az egyik legnehezebb és a legnagyobb sikert arató mutatványa a kötélen való kerékpározás volt. A meglepetést azonban a végére tartogatta. Egy talicskát vitt föl a magasba, és így szólt a közönséghez:

- Hölgyeim és Uraim! Mondják meg őszintén: bíznak-e igazán az ügyességemben, abban, hogy baj nélkül át tudom tolni a talicskát a másik oldalra?

Kiáltások hallatszottak mindenhonnan: - Igen! Igen! Bízunk az ügyességében!

Ekkor a kötéltáncos minden nehézség nélkül áttolta a talicskát a másik oldalra, és újra a közönségéhez fordult:

- Lássuk kedves nézőim, hogy valóban bíznak-e az ügyességemben! Jöjjön valaki, üljön bele a talicskába, és én átviszem a másik oldalra!

Néma csend. Az emberek először egymásra néztek, akad-e jelentkező, majd újra a kötéltáncosra felé fordultak a fejüket ingatva.

- Tehát nincs senki, aki vállalná ezt a különös utazást?

Ismét néma csend volt a válasz. Ekkor előugrott egy kisfiú, és odaszaladt a mutatványoshoz.

- Én beleülök a talicskába! - mondta határozott hangon.

A közönség felmorajlott. Féltették a gyermeket, de csodálták is bátorságáért. Ő pedig nyugodtan beleült a talicskába, és a kötéltáncos biztos kézzel végigtolta a kötélen. Mélységes volt a csend. Amikor befejeződött a mutatvány, a csend még tartott egy kicsit, aztán kitört a hatalmas taps. A földet ért gyermeket rögtön körülvették:

- Nem féltél? Hogyan tudtad ezt megtenni?

A gyermek ekkor mosolyogva a kötéltáncosra mutatott:

- Ő az én apám! 

Volt közöttünk valaki, aki hasonlóképpen beleült apja talicskájába, s az áttolta fiát a lét és nemlét között feszülő kötélen. Aztán vissza. Ez a fiatalember egy alkalommal kivette a talicskából a gyermeket, a közönség elé állította, és ezt mondta: "Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek mint ez a kisgyermek, nem tudtok bemenni Isten országába."