Temetői lopások – Leborulni egy kereszt tövébe
Nem új dolog a temetői lopás, de nem először hallom az utóbbi időben: különböző egyházak berkeiben panaszkodnak arra, hogy mintha megszaporodtak volna ezek a fajta lopások. Több város rendőrkapitánysága kérte a temetőbe látogatókat, ne vigyenek komolyabb értékeket a temetőbe, illetve soha ne hagyják őrizetlenül, még rövid időre sem, a táskájukat, szatyraikat a sírok mellett. Legutóbb saját családom egy idős rokonát rabolták ki egy sírlátogatáskor. Ő nem volt eléggé figyelmes. De nem bánná, ha lenne az egésznek következménye – nem hatósági, hanem Istennél elrendelt. Bolla Zsuzsanna szerkesztői blogja – evangelikus.hu
Fotó: Bolla Zsuzsanna
Ahol lopni lehet, ott lopni szoktak. Nincs ebben semmi különös: a lopás – racionálisan legalábbis – érthető és magyarázható. Az emberi történelem kezdeteitől létező jelenség. Persze nem menthető ez, sőt lelkileg nézve gyalázatos dolog.
Ha valaki november elején, halottak napja táján kilátogatott valamelyik temetőbe, a látogatók mellett polgárőrökkel is találkozhatott a sírkertek bejáratánál. A temetői lopásokat és rablásokat voltak hivatottak megfékezni, főleg az autófeltöréseket és az egyéb bűncselekményeket.
Aztán előtte is, meg utána is voltak temetői rongálások, amikor kereszteket döntögettek le, aztán mindenféle jelképeket firkáltak a sírokra. Aztán a tolvajok a sírokról kezdték szedegetni, a fém dísztárgyakat – keresztet, díszeket stb. – lefeszítették és magukkal vitték. Volt olyan is, hogy még a lélekharangot is meglovasították.
Halottak napján csúcsosodott ki az a fajta lopás is, hogy a virágokat és koszorúkat lopkodták le és vitték vagy saját hozzátartozójuk sírjára, vagy kerültek vissza, magához a temetői virágoshoz.
Csúnya és gyalázatos dolgok ezek. Akik a temető szentségében, a szeretet, a gyász kavargó érzései között, az emlékezés, a fájdalom, az elmúlás felett érzett vákuum emberi érzése között lopnak, vajon milyen emberek lehetnek?
Aki kimegy a temetőbe, hogy táskákra vadásszon és így szerezzen pénzt, vajon milyen ember lehet? Ki lehet az az ember, aki kinézi a sír körül szorgoskodó hozzátartozót, aki a virágokat rendezgeti, majd alkalmas pillanatra vár, amikor a virághoz szükséges vizet a nyomós kútnál kicserélik és a sírnál hagyott motyót pedig elemeli?
Övé lesz a pénztárca a nyugdíjas özvegyasszony párszáz forintjával, amin a sarki közértben megveszi a sört és hozzá a gyorsító rövidet, aztán elégedetten leül a tévé elé és fejéből kibámulva nézni kezdni azt. Sikeres napja volt? Idáig aljasult? Hogyan történhetett vele mindez?
Az özvegyasszony megbocsátana neki. Nem a párszáz forint fáj neki. Szívesen beszélne ennek az embernek Jézusról, a szeretetről, a hitről és a bizalomról. Sőt még reménykedik: hátha egyszer találkoznak majd újra ezzel a sírrablóval a temetőben és ott, egy kereszt tövében elmondhatja neki, hogy Isten minden bűnt megbocsátott. Talán megérti...
