Tavaszi melldöngetés

– Nahhálistennek! – hadarja egy idősebb hölgy, amikor felkászálódik botjával a buszra. Gyorsan átadom a helyemet, még mielőtt nyakon kólintana.

Mérgesen néz közbe a buszon, amikor végre helyet foglal. Aztán a kerekes táskáját végiggördíti a lábamon.

Az ülést „nem köszöni szépen”, csak elfoglalja. No, nem veszem magamra: adtam én már át terhesen is néniknek a helyet úgy, hogy a fiatal fiúcskák meg ücsörögve maradtak, míg rajtam meg már szemmel látható volt a nagypocak.

Szóval a néni helyet foglal, majd feljogosítva érzi magát, hogy az átadott hely ürügyén szóba elegyedjen velem.

– Volt itt a megállóban egy „Fedél nélkül”-t áruló alak. Rám akaszkodott. Nem szeretem ezeket a nyomulósokat. Ha meglátom az újságot a kezében, nem adok neki. Pedig mikor megláttam, már vettem elő a húszast, de gyorsan eltettem. Ezeknek? Nem, soha! – mondja egy levegővétellel.

– Miért tetszik haragudni a hajléktalanokra? – kérdezem félve.

– Csak a „Fedél nélkül”-t árulókra haragszom én. Ingyenélők. Csak árulják azt a lapot és nyomakodnak az ember felé.

– Amikor „csak” koldultak, akkor meg az volt a baj. Szerintem nem volt rossz kezdeményezés a lap árulása, csak sajnos sokan visszaélnek vele...

– Biztos oka van, amiért az utcára kerültek. Én sosem fogok! – döngeti mellét a néni.

Kérdően nézek rá: – De azt sajnos egyikünk sem tudhatja a mai világban...

– Én húsz évig gondoztam egy idős asszonyt azért, hogy ez a lakásom meglegyen. Van nyugdíjam, az arra elég, hogy megéljek belőle, kifizessem a rezsimet, legyen ennivalóm.

Megáll a busz. Le kell szállnom. Pedig még folytattam volna a beszélgetést, mert erről folytatni kell. Sosem közelíthetünk a kérdéshez előítéletekkel. Mert valóban: senki sem tudhatja... egyre inkább nem.