Szétgurult a gerinc gyöngyfűzére

Pontosan egy éve volt, hogy megszületett első gyereke. Egy langymeleg, augusztusi napon.
Várandósága könnyűnek mondható volt, ám a befejezés nehézkes lett. A 37. héten elefánt nagyságúra dagadt lábakkal, magas vérnyomással kórházba került, aztán beindították a szülést. Némi lépcsőházban való lépcsőztetés után rutinszerűen oxitocint adtak neki, és vártak, de itt aztán elszakadt a film. Beindult a folyamat, a fájdalom, a vér és a sikítások halmaza.
A terhes asszony átzuhant valamiféle áldott öntudatlanságba, valahová a teste mélyére és az egész szülésből végül csak villanásokra emlékezett később.
Végre aztán kibukkant a fejecske és az újdonsült édesanya magabiztos és boldog volt, amikor a hasára tették a véres és nyálkás buksit, meg sem kérdezte az orvostól, egészséges-e tudta, biztosan az, nem lehet az máshogy.
Az asszony édesanyává lett és teljesen természetesnek vett mindent, ami ezzel járt.
Aztán eltelt egy boldog év. A gyerek első születésnapjára összesereglett a család, mindenki hozott valami hasznos kacatot, volt torta, amit az anyuka maga sütött. Amikor az utolsó vendég után is eltakarították a koszos tányért, a szülők fáradtan dőltek be az ágyba.
Az anya hajnali fél négykor ébredt. Osont a vécére, immáron szertartásosan, titokban és kezében egy terhességi teszt remegett. Szinte még fel sem emelte a tesztcsíkot, máris megjelent a két vonalka.
- Szóval ezért voltam olyan gyengécske az utóbbi napokban?! Ezért főztem három nap egymás után mézes-mustáros csirkét?! És persze ezért nem jött meg az amúgy hellyel-közzel pontos menstruációm?! – futottak át agyán a gondolatok.
Aztán férje mellé koslatott. Hanyatt feküdt az ágyon, aludni nem tudott, csak a gondolatok cikáztak fejében.
- És az öröm, a boldog ujjongás hol marad? Egyáltalán mit kellene éreznem? – tette fel magának a kérdést. Gyermeke születése jutott eszébe és az utána sorakozó tennivalók. Aztán kirázta a hideg.
- Meg kell emésztenem ezt, de ha felkelt a férjem, tudom, nem tudom még elmondani neki – borzongott és az agya körbe-körbejárt, farkába harapott kutya módra. - De mégis hol marad a boldog ujjongás? Hogy lehet, hogy inkább a halvány szorongás munkál bennem? Félek elárulni bárkinek, titkom van. Titkot tartani pedig nehéz. Halványan mintha még szégyellném is magam… - ismerte be pironkodva és közben újra és újra csak az előző várandósságra gondolt.
- Mennyire magabiztos voltam, pillanatokat sem tudok visszaidézni, amikor féltem volna. És most? Rengeteg szomorú történetet hallottam, de talán majd a mások öröme, amikor kipattan a titok, elmossa ezt a szorongást. Mert tudom, hogy sokan fognak örülni ennek az új életnek. De én, most még nem tudok igazán – mardosta az önvád.
Aztán amikor a férje felkelt, mégis első dolga volt elmondani neki mindent.
Jobban mondva megmutatni neki, mi is a helyzet. Valahogyan elakadt ilyenkor folyamként hömpölygő mondandója, de szerencséje volt, mert drága férje azonnal megértette, amit testbeszédével közölni kívánt.
Persze, mint minden valamire való férfi, első körben ő is sokkot kapott, nem számított rá, hogy ilyen korán megtörténhet. Aztán jött a kérdések özöne. De örült, szívből örült. Megígérték egymásnak: egyelőre még nem szólnak senkinek, legalábbis addig nem, amíg az orvosnál nem jártak.
Végre már nem csak ő egyedül, hanem ketten hordozták a titkot, könnyebb volt így, megosztva ezt valakivel, mintsem egyedül viselni a terhet.
Aztán beköszöntött a szeptember, az őszi csöpögés. A nő a fátyolszerű vízzuhatag vékony fonalai között lépegetett előre az utcán. Léptei úgy imbolyogtak mint a sarki éjjel-nappali bejáratának szalagfüggönye. Az eget halvány derengés borította be.
- Milyen hirtelen, figyelmeztetés nélkül érkezett ez az ősz – lamentált.
Bár a meteorológusok már napok óta mondogatták, hogy hidegfront jön, ő mégsem akart hinni nekik. Azt azonban még ők sem közölték vele, hogy az ország animált térképére rajzolt ferde esőt hozó felhők között a mélabús hangulat is szerepelni fog.
A férje a jól megérdemelt nyári szabadság után éppen dolgozni kezdett és ő meg az Egyévessel beszorult a lakásba.
- Egy évvel ezelőtt is orvul csapott le rám az ősz, amikor bementem a kórházba, még olvadt le rólam a vászontunika, aztán kilenc nap elteltével, hazafelé már libabőrösen nézegettem a szomorkás fákat. Akkor a hosszú, meleg napok sétái kárpótoltak, hiszen, ha mélyen magamba nézek, meg kell állapítanom, hogy szeretem én az őszt. Ahogy minden más évszakot. Hiszen gazdag, telis tele örömökkel, lédús, szinte szétdurranó körtével és szilvával, mennyeien illatos, ezerféle almával. Érik a dió, a mandula. Szőlő! – És máris jobb hangulata lett, ott a szürke szeptemberben, ahol szúrós, hideg esőnyilak cikáztak ide és oda.
Méhében pedig a csöppnyi kis Élet, ez az ebihalszerű lény már be is fészkelte magát. Talált egy kellemes, lágy, szövetekkel körülölelt kis sarkot, abban a hatalmas, sötét űrben.
Még a héten elment a doktorhoz, hogy meglessék mit csinál az a kis lényecske odabent. Az asszony persze hiába meresztette szemét a monitorra, a második terhesség rutinjával sem tudott a babaháznak titulált fekete folton túl látni, csak egy másik fehér foltocskát vélt felfedezni a képernyőn. A némileg nagyobb tapasztalattal rendelkező vizsgálódó emberke azonban azt mondta, az a lényeg, hogy jó helyre vackolta be magát a Lény és ehhez még azt is hozzátette, hogy a kicsi két milliméteres még mozgolódott is az ő kedvükért.
- Szeretném már végre felszabadultan, kacagva tudomásul venni ennek a babának a létét – morfondírozott a nő hazafelé a kocsiban. – Tudom, felesleges ez a rengeteg aggodalom, és különben sem jellemző ez rám…
De a gonosz, búskomor gondolatoktól nem tudott megszabadulni. Annak ellenére sem, hogy tudta, a doktornak igaza van és a kicsi vele mit sem törődve, szépen, lassan fejlesztgeti veséit, máját, sőt orra és füle kezdeményeit. Sőt, ha így megy, két hét múlva, egy újabb leskelődésen már a szívverését is hallhatják.
Igen, a baba vadul fejlődött, az asszony émelygett is egész nap. Egyéb tünet még nem hatalmasodott el rajta és még ezt is egészen jól kordában tudta tartani. A következő ultrahangra már a férjével együtt szeretett volna menni és megfogadta, addig mindenképp titkolni fogja a dolgot, mert azt még mindenképpen látni akarta, ahogy dobog a gyerek picinyke szíve, mielőtt világgá kürtölné létezését!
Odakint folyékony lett a világ, kis sem dugták az Egyévessel az orrukat a meleg vacokból. Álmos volt, nem akaródzott kidugni még a lábujját se a takaró melegéből, ám aki kicsit is ismeri az Egyéves mozgékonyságát, sejtheti, hogy őt az ágyban, a takaró alatt tartani merő lázálom lehetett. De egyik reggel megtörtént a csoda. A gyerek miután kipakolta az éjjeliszekrényt, megcsattogtatta a direkt e célból rendszeresített szemüvegtokot, tizenhetedszerre is becsukta a fiókot, egyszer csak mellé feküdt. Bőszen szopizta a cumiját és mintegy negyedórán keresztül összebújva szuszogtak.
A kicsi, fejét a válla és karja hajlatában nyugtatta, a testecskéje is egészen szorosan hozzá simult. Az asszony néha végigsimogatta a pocakját, de egyéb nem történt, csak szuszogtak egymás mellett.
Közben a nő egyre csak arra tudott gondolni, hogy ez a színtiszta boldogság. Erre vágyik az ember, amikor gyereket akar, nem? És persze az önostorozás sem maradhatott el, és azon töprengett, miért rinyál folyamatosan, hogy milyen nehéz a gyerekkel, egész nap itthon, hogy mennyire fáradt és Uram bocsá’ unatkozik. Hiszen annyira jó dolga van. Tényleg. Csak ne kelljen kibújni a meleg takaró alól. Persze az Egyévessel megbeszélni ezt még nem lehetett, egy idő után elunta a nagy nyugalmat. Mivel elszundítani nem tudott, villámsebesen letolatott az ágyról és megkezdte szokásos szaladgálását különböző játékalkatrészekkel a kezében.
Az asszony aztán kénytelen volt mégiscsak felkelni, felvette vastag köntösét, meleg kötött zokniját és kiandalgott a konyhába kávét főzni. Közben meg abban reménykedett, hátha gyerekecske délután hagy neki még egy kis pihenést.
Közben voltak azért mozgalmasabb napok is, amikor kimerészkedtek a négy fal közül, és elmentek például az ismerős anyukákkal egy kis babazenére. A hétvégén barátokkal felmentek a várba a Borfesztiválra. Jó volt kicsit kimozdulni, bár az kicsit nehezen érintette, hogy míg az egész társaság a jobbnál jobb itókákból iddogált, addig ő inkább gyorsan elvállalta a sofőr szerepét. Így aztán nem is volt annyira feltűnő, miért nem iszik velük együtt. De a program mégsem volt annyira tuti, mert a férj és a társaság egyre jobb kedvű lett, a gyerek meg egyre nyűgösebb és nyafkább, ő pedig egyre fáradtabb és éhesebb. Az Egyéves végül egészen jól bírta, a kocsiban hazafelé ugyan beszundított, de amikor hazaértek még megtett néhány tiszteletkört a lakásban, már csak becsületből is és végül fél tizenegyig bulizott.
Aztán a következő héten megvolt az első vérvétel.
Reggel hétre szépen odabuszozott a helyszínre, ácsorgott egy sort az utcán, a többi beteg között, míg be nem engedték a jó melegbe. A vizitdíj automatánál lerótta a díjat, és szerencséjére egészen gyorsan sorra is került.
Még végiggondolta azt, milyen is volt az előző terhességekor az első vérvétel, amikor áradt ki belőle a több kémcsőnyi vér, ő meg érezte, hogy a végtagjai zsibbadni kezdenek és a vérrel együtt kiment az ereje is, míg végül elsötétült a világ és csak a nővérke csattanós pofonja térítette magához. De aztán a vége felé a szúrást már megszokta, hiszen terhességi cukor miatt heti rendszerességgel ellenőrizték a vércukorszintjét.
Így most minden félelme ellenére, újra egészen jól viselte a dolgot és meg is lepődött, amikor „csak” három kémcsőnyi vért csapolt le tőle a nem túl kedves asszisztensnő. Csak az volt kellemetlen, hogy nem éppen finoman szúrt a nő, ezért még délután is fájdogált a könyökhajlata.
De ennél sokkal nagyobb megterhelés volt az, hogy el kellett oda zarándokolni, majd haza kellett onnan zarándokolni, ráadásul korán reggel még életmentő tejeskávét sem lehetett inni.
De a vérvétel után azért mégiscsak megjutalmazta magát. Gyorsan elment a zöldségeshez és bevásárolt finom szőlőből.
Este pedig elalvás előtt kicsit a pocakjára tette a kezét és simogatni kezdte azt a kis Lényt. Másnap arra ébredt, hogy a gyerek orra bedugulva szörcsögött. Aludni egész nap nem aludt és éjszaka is rázta a hideg, lázas volt, meg óránként felsírt, mert fáj a kis torka. De az asszony erős volt és százszor és százszor elmondta magában, hogy minden rendben lesz, ki kell bírnia az éjszakázást, hiszen a gyerek pár nap alatt rendbe fog jönni.
Aztán úgy is lett, elcsitult a láz tombolása, de ezzel párhuzamosan többszörösére nőtt újfent a gyerek akaratereje, aki aludni változatlanul nem volt hajlandó, ehelyett inkább mászkált, könyveket tépett, telefont és távirányítót dobált, és az ágyról vetődött le a mélybe.
Pár nap múlva következett az újabb ultrahang. A nő mindennél jobban szerette volna látni a kicsi dobogó szívecskét, és szerette volna tudni, hogy a baba egészséges. De az orvos sajnos rossz hírt közölt: - Asszonyom! A méhében elhalt a magzat.
- Nincs a hasamban senki – csak ennyit tudott kibökni a telefonban a férjének és máig sem tudja, hogy sikerült kitámolyognia az ultrahangos rendelőből, aztán végig az utcán.
És bizony a hír igaz volt. Nincs picinyke szívecske, a gerinc gyöngyfűzére szétgurult, az idegcsomók széjjelszakadtak. A sejtek felszívódtak oda, ahonnan érkeztek, az asszony saját szövetei közé. Csak egy hárommilliméteres árnyék volt már, az üres petezsákban. Holnap azonban az is eltűnik belőle és üres lesz.
Mély volt a fájdalom, de szinte hihetetlen módon, mégis egy nap alatt eljutott a tények elfogadásáig.
- Ennek így kellett történnie, ezt meg kellett élnem, tapasztalnom valamiért – suttogta a lelkében. - Akartuk őt, vártuk, de a sötét gondolatok itt voltak velem. Az előző pocakosságom megingathatatlan magabiztossága elhagyott, most féltem valamitől. – vallotta be halkan önmagának.
Otthon csak nagyokat hallgatott róla és képtelen volt kimondani a tényeket hangosan, mintha félt volna, hogy az a parányi kis Lény még valahol meghallhatja szavait.
- Nem akarok neki szomorúságot okozni. Nem akarom, hogy azt érezze, én űztem el őt az örökös bizonytalanságommal! – cikáztak bele az éjszakába gondolatai. – Ő pedig elment tőlem, már nem lakik velem. Úristen, ez rettenetes!
Másnap étlen-szomjan kellett megjelennie a kórházban. Héttől egy óráig várt. A doktor kedves, megnyugtató és szakszerű volt. Minden sajnálkozás nélkül. Mire a vénába fecskendezett szer hidegsége felkúszott a válláig, már szédült is bele az önkívületbe. És mégis érezte, hogy tevékenykednek benne. De nem fájt és azóta se fáj. Sőt, furcsa volt, hogy jól van, hogy nem érzett semmit. Aztán végigszunyókálta a kórházban a délutánt, majd szépen hazajöhetett.- Ilyen könnyű lenne megszabadulni egy gyerektől? – tette fel magában a kérdést végül. - Persze én csak néhány halott szövetdarabkát hagytam a kórházban, de azok, akik dobogó szívű 6-8-10 heteseikkel érkeztek? És maguk döntöttek a sorsuk felett? Add, Uram, hogy soha többet ne kelljen megtapasztalnom ezt az érzést!