Szereti-e Isten...? – Szubjektív gondolatok egy Manson-koncert kapcsán...

Örültem...

Örültem, hogy ott lehettem az idei VOLT Fesztiválon.

Örültem, hogy az ökumenikus Közös Pont Sátor spirituális vezetőjeként vehettem részt az idei VOLT Fesztiválon.

Nem örültem...

Nem örültem, hogy meglehetősen sok önpusztítást láttam.

Nem örültem, hogy a szervezők meghívták Marilyn Mansont.

Nem örültem, mert szerintem egy teljesen középszerű rockzenész, persze – el kell ismerni – zseniálisan felépített image-dzsel.

Nem örültem, mert éppen azt a hatást érte el a körülötte szerveződő pro és kontra érvelés-sorozat, amire a szervezők számítottak. Magyarul, mindenki – írd és mond – valóban, mindenki róla beszélt.

Örültem, hogy ebbe az egész folyamatba a Közös Pont Sátor pozitívan kapcsolódhatott be.

Örültem, hogy a sátorban evangélikus lelkészek is pozitívan nyilvánulhattak meg. Zsóri-Ments Orsolya sátorvezető kérte fel Nánai Lászlót, hogy tartson előadást „Szereti-e Isten Marilyn Mansont?” címmel.

Örültem, hogy az ökumenikus sátrunkban Barna Máté domonkos atya szintén hitelesen volt jelen.

Valahonnan innen indul a történet.

Március óta lehet tudni, hogy Marilyn Manson jön a fesztiválra – hiába, a pénz nagy úr, és a botrányra mindig kíváncsi mindenki, így garantálható a telt ház. A főszervezők számára ez lehet a legfőbb cél, még akkor is, ha az alapvetően roppant szimpatikus – sátrunkban is hosszan és természetesen beszélgető – fiatalemberek (Lobenwein Norbert és Fülöp Zoltán) szerint egy ilyen amerikai szuperprodukciónak (!) helye van a műsorban.

Ezután mindenki teszi a dolgát. A rajongók örülnek, az ellenzők felháborodnak, de – és talán ez a fura az egészben – most még a közömbösök is morognak egy sort. Morognak, mert nem értik. Nem értik, hogy miért kell „bevállalni” egy ilyet. Miért kell megosztani az átlag bulizó közönséget ennyire, miért kell az eddig családias (?) hangulatú fesztiválból botrányhelyszínt kreálni?

Nézzük meg egy kicsit a felháborodókat. Lehet sejteni, hogy egy ilyen helyzetben elhangzó minden reakció elérheti a hatását, és ugyanúgy annak a totális ellenkezőjét is. Így is történt a Győri Katolikus Egyházmegye nyilatkozatával, amelynek kontraproduktív voltát lehetett prognosztizálni. Hiszen egy vasárnapi misén így az is hallott MM koncertjéről, aki addig nem is foglalkozott vele, a nyelvre áldoztatás elrendelését pedig nem nehéz túlzásnak tartani...

Alapvetően azt gondolom ugyanis, hogy a félelemből irányított vallásnak nincsen jövője. Sőt azt gondolom, hogy a keresztyén ember nem fél semmitől. Illetve legalábbis nem szabad, hogy a félelmeink irányítsanak bennünket. Nem szabad, hogy esetleges félelmeink alapján hozzuk meg döntéseinket. A – Nánai által is idézett – Mátrix című film végén van egy jelenet, amikor Neo beleugrik a gonoszt megtestesítő Smith ügynök testébe, valahogyan így lehet szembenézni vele.

Szerintem Krisztustól is valami hasonlót tanultunk. Szembenézni a gonosszal. Vagy ahogyan Nánai Laci mondta a fantasztikusan sikerült előadásában: Jézus a neki feltett provokáló kérdések esetén legtöbbször hallgatott. Meg azt is mondta, hogy Jézus is elment volna a koncertre, mert ott is lehetnek olyan emberek, mint akikkel Jézus is beszélt az evangéliumok tanúsága szerint: az ötférjes samáriai asszony, a főcsaló fővámszedő, a pogány római százados, és még sorolhatnánk. Meg azt is mondta Nánai az abszolút sokszínű (nemcsak platformcipős, fekete rakott miniszoknyás, erős piros-fekete make up-os lányokból és borotvált szemöldökű, bakancsos fiúkból álló) körülbelül 100 fős hallgatóság előtt a Közös Pont Sátorban, hogy MM nem egy buta ember. Sőt. Nagyon tudatosan építi fel a saját image-ét. És ebben nem feltétlenül Isten-tagadás van, hanem istenkép-tagadás. Ez pedig nagy különbség. Beszélt a negatív hozzáállásról, beszélt arról, hogy lehet persze rock’n’roll választ is adni a fent megfogalmazott kérdésre: Kit érdekel? És legfontosabb, hogy bibliai példák sokaságával beszélt arról, hogy a szétválasztás nem itt ezen a földön történik meg. Jó és rossz emberek, sátánistáknak bélyegzett vagy szenteknek tartott emberek között.

Az előadás után pedig felállt egy gyönyörű arcú fekete lány, aki azt mondta: „Én sokkal mélyebben voltam, mint MM, és mivel engem szeret Isten, hiszem, hogy őt is szereti. Én valóban sátánista voltam, és az Úr Jézus mentett meg engem!” Elég sok áll leesett. Aztán valaki megkérdezte tőle, hogy mi is valójában az a sátánizmus, mire a lány hozta könnyebb helyzetbe e sorokat író moderátort, és ő maga mondta, hogy erről nyilvánosan nem beszél, esetleg személyesen majd válaszol, ő ennyi ember előtt csak Jézusról hajlandó beszélni. Azért ez nem volt egy rossz végszó az egész fórumnak, és ez a lány utána még vagy másfél órán át ott beszélgetett nálunk. Szerintem ha addig kétségünk lett volna, hogy miért is szerveztük ezt az előadást, ezután megértettük.

Aztán elhittük Nánainak, hogy Jézus is elment volna a koncertre. Elmentünk hát mi is. Közös Pontosok. Együtt. A napi sátorzárás után. És untuk. Nagyon gyenge volt. Közben diákjaim jöttek elölről hátra, és azt mondták: „Tanár úr, ez sz_r.” Egy másik azt mondta, hogy ha ez a polgárpukkasztás csúcsa, akkor annak nagyon gyenge. És valóban. Néhány hallgatható gitár-riffen kívül a zene abszolút középszerű, két számot félbeszakítottak, illetve a dalok között idegesítően hosszú szüneteket tartottak. Hogy eközben a zsilettpengés pólót viselő MM-et kiszolgáló alattvalóknak sikerült annyit ugrálniuk, hogy az összes eldobált mikrofont és állványt összeszedjék, rátegyék az oxigénmaszknak kinéző valamit, illetve mesterük kezébe adjanak egy sörös dobozt, aminek tartalmából egyet kortyolva, azt is kiköpje, a dobozt pedig a közönség közé dobja. Közben csak azt látjuk, hogy fogy a közönség, még ha az első sorok tombolnak is rendületlenül, ők még talán a számokat is ismerik. A Sweet Dreams című feldolgozásnál mi is megörülünk, de a tempótlan változat csalódást okoz. Mint ahogyan az egyetlen valamire való színházi elemnél, a nejlondobozból való kibújásnál is l’art pour l’art érzése marad az embernek. Aztán nem tudjuk, hogy vége van-e a koncertnek, mert 6-7 percig nem történik semmi, a jelenlevő körülbelül 20 ezer bámészkodóból (mert ez a szó jobban illik rá, mint a közönség) körülbelül 100 tapsol, de ez számomra kevés lenne a visszatapsoláshoz. (Nem úgy, mint előtte a személyes kedvenc Quimby-koncerten, ahol Kiss Tibi talált is egy kedves alkalmat, hogy beszóljon MM-nek, amikor az első sorban lévő fekete pólós rajongóknak mondta, hogy már itt van Mr. Manson, itt botladozik a magassarkújában a backstage-ben... Elég sokat mondó volt az ezt követő ujjongás!) Közben tovább oszlik a tömeg, aztán mégis újra kijön MM, és még eljátsszák a Beautiful People című dalt. Ekkor már többen felteszik a kérdést mindkét irányból: „Erre vártunk eddig?” vagy „Ettől tartottunk?” Így egy kicsit mindenkiben csalódás van... mégha az egyik fajta kellemesebb is...

Ezek után sürgősen el kellett menni a Poncichter Negyedbe, hogy a jó soproni borral tudjunk koccintani a Közös Pontosokkal, és köszönjük meg Istennek, hogy eszközei lehettünk.

Örömmel kezdtem, örömmel fejezem be.

Örülök, hogy az Úristen ismét sokkal erősebb volt bárkinek a félelménél.