Személyes búcsú, kimondhatatlan szavakkal
Két évvel ezelőtt, amikor felhívtam, vállalna-e szolgálatot honlapunk lelkigondozó rovatában, a Kihez fordulhatokban, Kovács Imre nekem szegezte a kérdést: „Te nem tudod, hogy én beteg vagyok?” De tudtam. Viszont úgy gondoltam, hogy az internet egy olyan globális világ, amely összeköti a világ különböző pontjain, különböző szituációkban élő embereket. Aztán beszélgettünk vagy két órát és egyre jobban éreztem a hangján – velem együtt úgy érzi, hogy bár Isten talán bezárt előtte egy ajtót, de ezzel a munkával újat nyitott meg. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna
Rovatunk belső levelezőlistáján ritkán szólalt meg. De amikor egy-egy kérdésben megnyilatkozott, akkor mindenki érezte azokat az ősigazságokat szavaiban, amelyeket az emberek nem egykönnyen fogalmaznak meg maguknak. De ő kimondta, ki tudta mondani azt is, amit nekünk szavakba önteni oly nehéz volt. Aztán sokat hallgatott, s mi mindig tudtuk, ez miért van. De tudtuk azt is, hogy segített – így is, sokaknak.
Annakidején, még teológus koromban hallottam sokszor róluk: Imi és Márti, két elválaszthatatlan név volt. Fogalom. Aztán elhatároztam, hogy meg kell ismerjem őket, akikről legendák zengtek, de akiket a kifüggesztett tablóképükön kívül személyesen még sosem láttam.
Sokáig tartott az út. Fiatal pár voltak, kicsi gyerekekkel. Az aranyos család hamar befogadott, a délutánt együtt játszottuk a gyerekekkel. Aztán vacsora után lefeküdtek a gyerekek és Márti is elvonult.
Előkerült egy palack bor és mi Imrével ottmaradtunk a vönöcki parókia konyhájában. Hajnalig beszélgettünk. Mit hajnalig – gyakorlatilag nem aludtam a szupplikációm előtti éjjel! Azt hiszem egy ilyen éjszaka az ember életében sokkal többet ért, mint egy év bármely egyetemen.
Ő az élet egyetemén tanított, arról mesélt. Pár óra alatt olyan tudástárat adott át nekem, hogy én csak szájtátva figyeltem, amit mond. Másokkal szemben ülve, már régen hozzászóltam volna a témához, nála viszont inkább hallgattam, hogy minél többet tanulhassak. Valahogy olyan volt ez a találkozás, mint Mester és tanítványa között.
Teologizáltunk, irodalmárkodtunk, és emberekről beszélt nekem, helyi bölcsekről, a vönöcki dombtetőről meg az életükről. Később aztán évekig visszajártam oda: a kemenesmihályfai parókián mozgássérült táborokat tartottunk és az állami gondozott fiúkkal is oda jártunk, nem csak nyáron, hanem még szilveszterezni is. Imi sokszor megjelent közöttünk. Olyankor mindig maradt is velünk kicsit, leült hozzánk.
Emlékszem, először a mágyósok leszólták, vagy beszóltak neki. A levegő megfagyott. De ő mintha észre sem vette volna a cinikus megjegyzést. Leült velem az egyik sarokba és beszélgetni kezdtünk. Aztán a személyes beszélgetés kitágult és egyre többen odaültek, figyelték, miről folyik a diskurzus. Végül az összes kemény gyerek ott ült mellettünk és pisszenés nélkül hallgatták. Amikor legközelebb mentünk oda, már tisztelet övezte.
Később már csak a telefon maradt a beszélgetésre. Az sem sok.
Volt viszont egy mondata egyik utolsó telefonunkkor, ami megmaradt bennem: „A világvallások közül egyedül a kereszténységben van személyes megváltó Isten. Sehol máshol. Mi viszont, akik ismerjük Őt, belé, ebbe a személyes Megváltóba kapaszkodhatunk, bármi is van.”
Anyagokat is kértem tőle a honlapra. Nem írt sokat, inkább régebbi írásokat küldött. Az erő szépen, lassan elhagyta őt.
Borzasztó érzés volt, amikor halálhírét kaptuk, aztán másnap le kellett vegyem a lelkigondozói listáról. „Biztosan törli az elemet – igen, nem? Delete.” NEM! IMI, mi sosem fogunk téged kitörölni. Szavakban ki nem mondhatóan ott vagy, ott élnek gondolataid bennünk, egykori tanítványokban.
Búcsúzóul álljon itt pár a honlapunkon megjelent cikkek közül:
„Látod ezt az asszonyt?(Lk 7,36-50)
A nők ordinációjának kérdéséről a lutheránusok nagycsaládjában
Az irodalom szerepe az igehirdetésben
Csipetnyi só: Kovács Imre gondolatai konfirmációra
*****
Adventi gyertyagyújtás, első hét
Adventi gyertyagyújtás, második hét
