Szabó-Pap Gabriella: Politika, pszichológia, média

Most, harminc év, egy másik kontinens és egy nagyon más politikai hátterű ország távlatából nézve a film kapcsán ezekről a kérdésekről érdemes újra elgondolkodnunk. Erre jó alkalmat ad nemcsak a Frost/Nixon  című film, hanem a Duna Televízióban nemrég bemutatott A másik ember című alkotás is. (Köszönet mindazoknak, akik elénk hozzák ezeket a műveket.) Magyarországon a II. Világháború után generációk nőttek fel anélkül, hogy hozzászokhattak volna a parlamenti demokráciákban magától értetődő politikai gondolkodás módjaihoz, a helyzetek megítéléséhez. Mai hazai közéletünk visszásságai a politikát egyre inkább a visszatetsző magatartások következmények nélküli sorozatának mutatja. A filmművészet most sajátos forrásként szolgál ahhoz, hogy politikai gondolkodásmódunk eszköztárát bővítsük, formáljuk.

Visszatérve a  Frost/Nixon című filmhez, fel kell idéznünk először is azt, hogy ki volt Nixon  az amerikai politikában, és hogyan jutott el  a politikai bűncselekményig?  A film finom eszközökkel feltár sok motívumot. Érdemes nagyon figyelmesen nézni, hallgatni, lehetőség szerint majd DVD-n vissza-visszatérni egy-egy mondathoz, gesztushoz. Van azonban egy tényező, amelyre nem tér ki a film, de ha tudunk róla, jobban értjük a ma és a tegnap történteket, - és nemcsak az Egyesült Államok vonatkozásában.

Köztudott, hogy az amerikai hatalomgyakorlás két nagy párt közt váltakozva folyik, a választások eredménye szerint. A két nagy párt a közvélemény, a választók előtt „felépíti” jelöltjét, a média és a politikai marketing szakértőinek bevonásával sokoldalú, tetszetős jellemként mutatják be a választóknak. Az egyik népszerű amerikai sztereotípia a feltörekvő, sikert elérő kisember. Ez volt Nixon a maga idejében. Szemben a keleti part „politikai arisztokratáival”, az új-angliai területen élő, többgenerációs politikus-családok sarjaival, ő nyugatról, Kaliforniából jött. Diplomáját is egy ottani nevenincs főiskolán szerezte, nem a Harvardon vagy a Yale-n. Öltözködése, beszédmódja sem hasonlított a politikai elitéhez.

Hivatalba lépése után érzékeltették is vele, hogy idegen mezőkre tévedt, ez eleinte erőfeszítésekre sarkallta, később azonban a hatalom gyakorlásához való görcsös ragaszkodássá vált, és így részben a tévútra térés oka lett. 

Nixon fő erénye a közvetlenség volt, jól tudott szót érteni a választókkal, ravasz és ügyes politikus volt, értett a közönsége megnyeréséhez. Nem könnyen, nem elsőre érte el a sikert. Keserves leckék árán ismerte ki a médiatorzító, manipulatív hatását, a szó jó és rossz értelmében is. 

A feltörekvő ember inadekvát ambíciói azonban messze sodorták: a politikai bűncselekményig. Mint azt a film is mutatja, a politikai trükközés, az aljas eszközök igénybevétele egy idő után reflex-szerűvé vált nála, még bukása után is kész lett volna élni ilyen eszközökkel – de akkor már egy szigorú pillantás elég volt ahhoz, hogy tréfával üsse el a dolgot. Anyagias, a filmben egészen a nevetségességig: ez is a feltörekvő kisember féktelen ambícióiból származó jellemhiba. Tudta, mit, és hogyan kell tennie a hatalom megragadásáért – de azt már nem, miként őrizhette volna meg az áhított hatalmat. Ahhoz erősebb jellemre lett volna szüksége. Ez hiányzott, ezért roppant össze a nehézségek szaporodtán, és siklott bele a végzetes hibákba. 

A média a tömegpszichózis egyik fő eszköze. Könyörtelen, mert üldözni is tud, leleplezni is tud. A trükközés, a manipuláció természetrajza mára tudománnyá nőtte ki magát, úgyhogy a médiát kijátszani már nemigen sikerül.  Ez a szabadság, a szólásszabadság ára. Nagy ár. Meg kell fizetni: folyamatos töprengéssel, figyelemmel, azaz, a látottakat-hallottakat nem lehet „egy az egyben” befogadni, kényelmesen hátradőlve a karosszékben. 

Ma, úgy tűnik, a médiának ez a rettenetes hatalma átlagon felüli jellemet, erős tartást, hiteles egyéniséget kíván a sikeres, jó politikustól.  A politikus azonban esendő ember is, tehát hibázhat! Sajnos, a média jellegéből adódóan minél többet kell magyarázkodnia valakinek, annál rosszabb fényben jelenik meg. Elhallgatni, eltussolni, pláne elviccelni a dolgot végképp nem lehet, az maga a bukás. Marad az őszinteség, a kiállás, a hiba bevallása, a felelősség, a következmények vállalása. Ha a hibázó politikust egyébként jó szakembernek ismeri a közvélemény, akkor a média sem tud ártani neki ilyen helyzetben. Ismerjük Churchill beszédét arról a napról, amikor átvette a háborús brit kormány vezetését: nem ígért mást, mint vért, verítéket és könnyet - tehát csupa negatívumot. Az emberek mégis bíztak benne, mert őszinte és hiteles volt. (Ez is egy politikai pszichológia, és még jó szándékú manipuláció is lehet…) 

A vallásos, puritán, törvénytisztelő angolszász világban a csalás, a hamisság erkölcsileg a legnagyobb megvetést kiváltó, elítélendő dolog. Aki a hatalmat gyakorolja, annak megkülönböztetett felelőssége van a törvényes rend, az erkölcsiség megőrzéséért. Ez a legkomolyabb elvárás minden politikus iránt. Ha a hatalmat gyakorló vezető arra merészkedik, hogy túllépjen ezen az erkölcsi elváráson, akkor „holdudvara” is habozás nélkül megteszi. Az egyszeri bűn kisugárzik egyre nagyobb körben, mindaddig, amíg a tisztesség falába nem ütközik. Kérdés, hogy mikor éri el ezt a falat, és a fal elég erős-e ahhoz, hogy útját állja?  Amerikában a Watergate-botrány idején elég erős volt, és viszonylag hamar elérte azt az erős falat, amely már visszavetette. Az elnök ”holdudvarához” tartozó bűnelkövetőket elítélte a bíróság. 

Gerald Ford teljes körű kegyelmet adott a fő bűnösnek, Nixonnak. Ezt a nyilvánosság előtt azzal indokolta, hogy így lehet a leghamarabb lezárni a nemzet előtt ezt a mocskos politikai ügyet.  A valós, a soha ki nem mondott ok azonban keresztény ember számára más. Gerald Ford is tudta, hitte, hogy a hatalom Istentől való. Aki a hatalom csúcsán állva bűnt követ el, arra a valódi büntetés az szabja ki, aki a hatalmat adta neki. És ez nagyobb büntetés, mint amit bármilyen földi bíróság kimondhat.  Isten kiszabta a legnagyobb büntetést Nixonra: a politikai halált, amiből  nem volt  feltámadás.