Reformáció, avagy a vallásos gondolkodás megújulása

Egy történet szerint, egy ember, talán Amerikában,
keresetet adott be az egyik bíróságon, amiben az ellen tiltakozott,
hogy a keresztyének, a hivők, sok ünneppel rendelkeznek, míg az
istentagadóknak egyetlen ünnepnapjuk sincs. A bíró, maga is istenfélő
ember, bölcsességért fohászkodott, hogy valahogy megoldhassa a
panaszt. Egyszer csak felcsillant a szeme, megtalálta a megoldást.
„Dehogy is nincs maguknak ünnepnapjuk – szólt a panaszoshoz. –A maguk
ünnepnapja már régen ki van jelölve, sokan meg is ünnepelik, és
javaslom, hogy ettől kezdve még következetesebben ünnepeljenek ezen a
napon. Ez a nap április 1.”

„Honnan veszi ezt a napot?” – kérdezte az ateista.

„Egyenesen a Bibliából” – jött a válasz. Olvassa el a 14.
zsoltár első versét. „Azt gondolja magában a bolond, hogy nincs
Isten.” Aki istentagadó, ünnepelje csak nyugodtan a bolondok napját.

Voltak idők, amikor az istentagadás divat volt, de ennek is vége
szakadt. Manapság az a veszély áll fenn, ami a reformáció előtti időt
is jellemezte, hogy maga az egyház, vagy éppenséggel emberek, akik
keresztyéneknek, sőt Isten szolgáinak nevezik magukat, kizárják Istent
az életükből.

Meghívót kaptam egy egyházi összejövetelre, aminek éppen
az a mottója: Istennel, vagy Isten nélkül? A minap pedig egyik lelkész
testvérem panaszkodott így: sajnos Isten kimarad a mi intézkedéseinkből. Ebből is látjuk, és maga a Szentírás is tele van olyan példákkal, ami azt bizonyítja, amit Dietrich Bonhoeffer a hitleri időkre jellemzően mondott: „az emberek megtanultak, és tudnak Isten nélkül élni".

De hogyan egyeztethető össze a hit, vagy maga a vallás az
istentelenséggel? Nagyon egyszerű: csak egy kevés képmutatás kell
hozzá és minden a legtökéletesebben működik.

A vallás, a vallásosság, lehetőséget ad arra, hogy mindenki olyan
istent faragjon, kovácsoljon, gyúrjon, vagy fessen magának, amilyen
éppen neki tetszik. A régi görögök, vagy a rómaiak, vagy bármelyik
barbár vagy akár fejlett nép ezt tette. Ha háború volt, háború istent
csináltak maguknak, ha éppenséggel béke volt és lehetőség a
bujálkodásra, akkor szerelem istent hoztak létre, teljes kultusszal,
el egészen a kultikus prostitúcióig. (Csak zárójelben kérdezem meg
kedves testvérem milyen a viszonyod a pornográfiához? Ez is egy
vallás. Sajnos sok hódolója van. Biztos vagyok, hogy többen látogatnak
pucér oldalakat a világhálón, mint ahányan rendszeresen olvasnak
Bibliát Magyarországon.)

Az a szomorú, hogy maga a teológia is, mint tudomány, egy fajta
lehetőség arra, hogy magunknak tetsző Istent, vagy Isten fajtákat
dolgozzunk ki. Gondolok például a „jó istenre", aki elfogad úgy, ahogy
vagy és nem is kell soha semmiben megváltozz. Vagy a „szerető isten",
aki nagyon is divatos isten, aki elnézi a bűnt, és szereti a
pedofilokat és a homoszexuálisokat és minden olyan életmódú embert,
akinek az életmódját, maga a Szentírás egyenesen bűnnek nevezi. Isten
és istenek, akik megalkusznak a bűnnel. A vallás erre lehetőséget ad.
Olyan istennek a tisztelete és szolgálata, akinek még mindig fontos a
pénz, mint ötszáz évvel ezelőtt, a Szent Péter bazilika építése
idején, amikor vallásos cirkusszal szedték ki az emberek zsebéből a
pénzt, megígérve cserében az ősők utólagos üdvét. Olyan teremtő,
megváltó és akár megszentelő a vallásosság istene, akiket én magam
irányítok, olyannak hiszem őket és olyan tanításokat fogadok csak el
róluk, amilyen nekem, az én világnézetemnek, filozófiámnak,
személyiségemnek minden szempontból megfelel. És ha egyik helyen nem
nekem megfelelően beszélnek, elmegyek egy másik gyülekezetbe, vagy
akár más felekezethez: fontos, hogy én érezzem jól magamat. Lehet
ilyen hitet gyakorolni, ilyen vallásos életet élni, de ennek nincs
semmi köze az Élő Istenhez, aki ÚR.

A reformációról is lehetne úgy beszélni, mint egy vallási eseményről,
akár Luther köré is kultuszt építeni és minden szavát és írását
szentírásként értelmezni, de akkor semmit sem értenénk meg, abból a
csodából, hogy egy olyan korban, amikor jól lehetett érvényesülni a
vallásos mázban, feláll egy szerzetes és életét kockára téve, azt
állítja, hogy az egyház tévelyeg, mert nem Isten szava, a Szentírás
az, ami meghatározza az életét, hanem vajmi hagyományok, vallásos
szokások és törvények. És ez nem maradhat így, ezen változtatni kell.
Mikor megfenyegették, megpróbálták „jó belátásra" bírni, egyszerűen
azt mondta: „Itt állok, másként nem tehetek.” Csak azt tudom elfogadni,
amit Isten szava a Biblia mond, még ha meg is kell halnom érte. Luther
főműve a német bibliafordítás volt, aminek az volt a célja, hogy
emberek a maguk nyelvén, közérthetően megtudják mi Isten akarata és
életüket ahhoz szabják.

Minden további nélkül, úgy is tekinthetünk a reformációra, mint lelki
ébredésre, ami végigsöpört Európán és később eljutott az új
kontinensre is. De az egész ezzel kezdődött: egy ember felismerte,
hogy nem egyféle vallásosságnak kell megfelelni, nem is a maga
vallásosságában kell jól éreznie magát, hanem az Élő Isten akaratához
kell szabjuk az életünket, amit Ő a Szentírásban tárt elénk. „Legyen
meg a te akaratod". Luther a Szentírás olvasása közben megtalálta, nem
csak a kegyelmes Istent, Krisztusban, aki megbocsátotta az ő bűneit,
hanem azt a Krisztust is, aki azért halt meg, és azért támadt fel,
hogy mind az élőkön, mind a holtakon uralkodjék. Rm 14,

Ha Krisztus lett Ura az életemnek, akkor már nem élek többé magamnak,
a magam elképzelése, vágyai, vallásos gondolkodásom szerint, hanem Pál
apostollal együtt elmondom: Krisztussal együtt meghalt a régi vallásos
ember, akinek az életében még jól megfért a bűn, és Krisztussal együtt
feltámadt egy új ember, aki új életben jár, hogy többé ne szolgáljunk
a bűnnek. Rm 6, 2-7

A reformátoroknak volt egy jelmondatuk az egyházra nézve: semper
reformanda. Állandóan meg kell újulnia. De hogyan újulna meg az egyház
ha én és te kedves testvérem nem újulunk meg gondolkodásunkban. Ha nem mondunk ellent az olyan vallásosságnak, amiben jól megfér a bűn és a
képmutatás, hogy megvallva és megtagadva, megszabadulva a bűntől,
tiszta és szent életet éljünk Isten dicsőségére?