Nagyzási láz válság idején – érettségire ékszer és autó, de minek?

Aztán elgondolkodom: amikor én ballagtam, volt egy lány, akinél nagy cécóval ünnepelték meg a közelgő érettségit. Előre megkapta az akkor még szuperautónak számító kis Marutit, aztán úgy meghúzták az érettségin, mint a sicc. Persze a család nem vette vissza tőle a kocsit és szeptemberben az újrázáskor csak átment a leányzó, de a továbbtanulással egy évig várnia kellett. Persze autója, az, volt. Igaz nem sokáig, fél év alatt totálkárosra törte – fának hajtott, épphogy túlélte.

Amikor én ballagtam, csak a szűk család ünnepelt, nagyszülők, keresztszülők, kész. Csak egy ember hiányzott: az anyukám, aki sajnos fél évvel korábban halt meg. Apámmal főztünk, egy szomszédasszony segített, aki odaégette a sült kacsát, de rittyentett helyette töltött káposztát. Jót nevettünk. Közben rendszert váltottunk, meg kaptam egy pici kereszt alakú medált a nyakláncomra és pár könyvet. Boldog voltam, örültem nekik. Nálunk nem a pénzről szólt a dolog, hanem sokkal inkább a családi együttlétről és a szimbolikus ajándékról.

Azóta is viszolyogva hallgatom, ha milliós ajándékokról és többszázezres búcsúztatókról beszélnek. Nem tudom, hogyan és miért harapódzott el ennyire a nagyzási mánia. Vajon miért felejtkeztek el a mai szülők arról, hogy nem a tárgy „pénzbeli értéke”, hanem annak „eszmei értéke” jelent maradandó emléket? Miért gondolják, hogy egy mellplasztika vagy néhány kanyar után rommá váló sportkocsi többet ér csemetéjük hátralévő életében, mint egy közös ebéd és egy könyv?

Számomra világossá vált, sokkal egyszerűbben kell élni, értelmetlen a nagy ajándékozgatás, egyszerűen értéktelenedik minden. Hiába kapja meg valaki a nagy ajándékot, ilyen idősen egyszerűen fel sem tudja fogni, mit jelent annak előteremtése, milyen áldozattal is jár annak megfizetése.

Nekem mindenesetre a pici keresztem még megvan és a könyvekbe írt bejegyzéseket is könnyes szemmel olvasgatom azoktól, akik már nincsenek velem azóta.