Addisz Abeba – a város, ahol a legtöbb beszélgetés pénzbe kerül

Sok embernek nem kell Afrikát bemutatni. Ugyan alig tudunk róla valamit, a róla kialakult sztereotípiák azonban közismertek – és általában nem alaptalanok. Etiópia különösen jó példa erre. Az elmúlt fél évszázad nagy éhínségei – szinte minden évtizedben volt egy – milliók életét követelték a térségben. A szegénység, a kilátástalanság, a korrupció, a munkanélküliség, az erőszakos múlt, az infrastruktúra fejletlensége, az oktatás gyenge színvonala, a szárazságok, a járványok és nem utolsósorban a gyors népességnövekedés a legtöbb afrikai országra, így Etiópiára is jellemző.

A 2011-es év súlyos csapást tartogatott Afrika szarva országainak. Egymás után a második esős évszak maradt ki a térségben, mely Szomália, Etiópia, Eritrea és Kenya hatalmas területeit érintve, több mint 12 millió ember életét sodort ismét éhínségbe. A helyzet Szomáliában a legsúlyosabb, ahol az ország központi részét uraló Al-Shabab szervezet megtiltotta a nemzetközi szervezetek munkáját, és tagadja az éhínséget. A szárazság, az éhezés és az erőszak miatt százezres tömegek indultak meg Kenya és Etiópia határai felé, jelentős kihívás elé állítva a helyi kormányokat, az ENSZ-et és a nemzetközi szervezeteket. Etiópia legnagyobb menekülttáborában, a több táborból álló Dolo Odo-ban, több mint százezer menekült zsúfolódott össze, és folyamatosan érkeznek újabb menekülők. A szárazság Etiópia déli részét is sújtja, az ott élők viszont nem hagyták el a lakóhelyüket, legfeljebb azok keltek útra, akik az állataiknak keresnek olyan földet, amin maradt még némi növényzet és víz.

Látva a helyzet rendkívüli súlyosságát, a nemzetközi összefogás részeként az Ökumenikus Segélyszervezet megkezdte humanitárius segélyprogramjának előkészítését Afrikában. Azon belül is Etiópiában, ahol a külföldről a menekülttáborokba érkező napi 1500-2000 ember élelmezése és egészségügyi feltételeinek biztosítása mellett, az ország több régióját is sújtó települések éhezőit is segíteni kívánja (például Borena és Oromia tartományokban). Etiópiában a szárazság eddig 4,6 millió embert érint közvetlenül, ők a falvaikban maradtak, és elosztó központokból próbálnak meg gondoskodni róluk.

Segítségnyújtásának módját az Ökumenikus Segélyszervezet nemzetközi együttműködésben kívánja megvalósítani, hiszen az Etiópiában évtizedek óta jelenlévő partnerszervezeteinek struktúrája gördülékeny és hatékony munkavégzést biztosít a magyar szervezet munkatársai számára. Az etióp evangélikus egyház illetve a nyugat-európai országok egyházi hátterű segélyszervezeteihez kapcsolódva, az Ökumenikus Segélyszervezet mintegy 90.000 ember segélyezésébe kapcsolódik be, miközben kialakítja hosszú távú, a fenntarthatóságot biztosító szerepvállalását.
Ehhez sokak összefogására és támogatására van szükség, s látni kell, hogy míg hazánkban is sokak küzdenek jelentős problémákkal, Afrikában most élet-halál harc kérdése a megfelelő és elegendő, alapvető, pusztán a létfeltételeket biztosító segélyek elérése.
 
Landolás után Addisz Abebában, tipikus afrikai metropolisz képe fogadja a látogatót: az afrikára jellemző vörös föld, az összevisszaság, a lerobbant épületek és autók, és a hihetetlen számú, részben utcán élő szegény ember, akik cipőpucolásból, lottóárusításból, kacatok eladásából, és nem utolsósorban koldulásból próbálják meg túlélni a napot – hogy aztán elkezdődjön a következő ugyanilyen.
A koldusok száma még afrikai viszonylatban is jelentős. Amint elhagyom a szállást, másodperceken belül több ember is interakcióba lép velem. A taxi lassít és dudál, hogy szálljak be, a cipőpucoló kopott bakancsomra mutogat, a lottóárus az orrom alá tolja a szelvényeket, páran csak szimplán pénzt kérnek, valaki a műlábát mutatja, más a csecsemőjét, vagy egyszerűen csak mutatja: éhes. Naponta több millió dollárt lehetne szétosztani a városban, hogy valamelyest enyhüljön a napi nyomor, de természetesen a megoldás nem ilyen egyszerű. A rágóárus kisgyereknek pénzt adok, visszaadni nem tud. Nem veszem el a portékát, de önérzetesen rám tukmálja. Amint előkerül a pénz, féltucatnyian állják el az utat: vegyek DVD-t, zenét, lottószelvényt, csavarhúzót, még egy rágót, cigit, adjak, adjak, adjak... Ismerős élményeknek hangozhatnak a fentiek az otthoniak számára, de mégis van egy óriási különbség a hazai és az itteni kéregetők között: az etióp fővárosban élő koldulók száma sokszorosa annak, ahányan Magyarországon az utcára kényszerülnek.

Van a kéregetésnek olyan formája, amit nem koldulásnak, inkább rábeszélésnek, ügyeskedésnek, támogatás kicsikarásának lehet nevezni tulajdonképpen. Ez a leginkább időigényes tevékenység, a legkétesebb kimenetelű, és ennek a legkönnyebb bedőlni. Nyelveket beszélő diák negyed óra beszélgetés után megemlíti, hogy őt szokták támogatni a turisták. Amikor fél órával később elköszönök tőle, pénzt követel. Egy másiktól megkérdezem a helyes irányt valamelyik éjszaka, megmutatja, majd követni kezd a sötétben. Innen már tudom, köszönöm, megyek egyedül – mondom, de kitartóan követ úgy 25 percig. A hotel előtt jelenetet rendez. Megköszönöm az iránymutatást. A köszönet nem elég, feleli, és pénzt követel. De más módon is próbálkoznak. Egyik nap idős ember lép mellém, és amikor megtudja, hogy Budapestről jöttem, felcsillan a szeme, mivel fél évet töltött ott. Sokat tud Magyarországról, sokat sztorizik Etiópiáról, és arról mesél, amikor még Eritrea Etiópia része volt, katolikus misszión tanult. És sorolja az olasz atyák neveit, akik angol irodalomra tanították még 1941-ben. Meghívom ebédelni, amihez csatlakozik a lánya is, majd odacsúsztatok pár dollárt a hét unokájának. Többet szeretne… A hétköznapi túlélésért folyó harc elég sokszínű tehát, külföldiként nem könnyű kezelni. Egyszerre elesettek, barátságosak, agresszívek, könyörögnek, ügyeskednek és mosolyognak; ember legyen a talpán, aki képben van a minden másodpercben rá zúduló áradatban.

Az összbenyomás valahogy mégis pozitív, rosszindulatnak vagy ellenségességnek nyoma sincs, csak a kétségbeesésnek. Hat nap alatt mindössze három leszólításos utcai beszélgetésem volt, ami nem pénzkéréssel végződött, bár pénzről akkor is szó esett. Idővel persze ezt is meg lehet szokni. Vannak nyugalmasabb helyek és napszakok, és minden bizonnyal a fehér bőröm, a szőke hajam és az átlag feletti magasságom is közrejátszik abban, hogy nem maradok észrevétlen. Hogy megoldást találjanak a koldulás problémájára (ami persze önmagában lehetetlen), egy helyi szervezet kidolgozott egy rendszert. Az adakozni vágyó olcsó élelmiszerjegyeket vehet a város egy pontján, amit egyszerű, de tápláló ételre tud beváltani az ételre gyűjtögető. A rendszer működik, ezzel pedig elkerülhető az a meglehetősen gyakori probléma, hogy minden nem pénzbeli adományt azonnal pénzre cseréljenek a rászorulók.

A városnak persze van egy gazdagabb arca is. A hatalmas üveg és beton toronyházakban bankok, szállodák más világot képviselnek. A parkolókban füstüveges terepjárókból öltönyös emberek szállnak ki, a kormányzati negyed pedig hatalmas kerítések mögé rejtőzik. Bizonyos szögből nézve gazdagságot és rendet sugároz – egészen a következő sarokig…

KÉPGALÉRIA