Meddig bírják a homokzsákok? Meddig bírják az emberek?
Hetek óta szakad az eső. Az ország számos térségében katasztrófahelyzet állt elő. Előbb a kisebb folyók, a Szinva, a Hernád, a Bódva lépett ki medréből, és öntötte el sokak pincéjét, sőt házát, ám most már a Tisza és a Duna vízállása is vészesen emelkedik. Meddig bírják a homokzsákok? Az átázott töltések? És meddig bírják az emberek, akik éjjel-nappal a gátakon fáradoznak, talán azzal a rettenetes tudattal, hogy közben gyümölcsfáik is tönkrementek, és veszélybe került a megélhetésük? Szöveg: dr. Fabiny Tamás, Lélektől lélekig, 2010. június 6.
A bibliai özönvíz elbeszélése juthat eszünkbe, amikor Isten negyvennapos esőt bocsátott a világra. Oka is volt ennek, amin érdemes elgondolkodnunk: „megromlott a föld, mindenki rossz útra tért, erőszakossággal telt meg a föld” – olvassuk Mózes 1. könyvében. Ám ugyanitt arról is értesülünk, hogy akadt egy ember, Noé, aki azt a feladatot kapta az Úrtól, hogy bárkát építsen.
Nincs új a nap alatt: már a Szentírás legelején olvasunk ökológiai katasztrófáról – de arról is, hogy Isten végső célja nem a büntetés, hanem a megmentés. Ő nem a pusztulást, hanem az új életet akarja.
A mai árvizek felől ama első özönvízre tekintve azt a reményemet fogalmazhatom tehát meg: van valaki, aki ácsolja a bárkát, hogy az megmentsen miket.
Meglehet, a bárka nem volt kényelmes. Helyet kellett ott szorítani mindenféle élőlénynek. Ma is el kell fogadnunk, hogy ez a bárka nemcsak minket akar felvenni, hanem másokat is. Ez a túlélés záloga.
A másik, amire figyelnünk kell: Noé csak a bárka tetejére építhetett ablakot. Alatta és körülötte a végtelen és zavaros tenger volt. Felfelé kellett hát kémlelnie: mikor szakadoznak szét a felhők, mikor támad rés a komor égen, mikor süt ki végre a nap? A mai árvizek is megtaníthatnak arra, hogy felfelé tekintsünk, és onnan várjunk segítséget.
Azt is jó megjegyeznünk, hogy amikor a bárka végre megfeneklett az Ararát tetején, és a kibocsátott galamb olajággal a csőrében tért vissza, akkor Noé hálaáldozatot mutatott be az új szövetséget jelző szivárvány alatt.
Hiszem, a bárka ma is megment minket a pusztulástól. Szép és gazdag tartalmú jelkép a bárka. Három lehetséges értelmezésére szeretnék most röviden utalni.
Az elsőhöz Kányádi Sándort hívom segítségül, akinek Noé bárkája felé című verse a trianoni tragédia árnyékában különösen aktuális.
„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges. // Zuhoghat akár negyvenezer nap / és negyvenezer éjjel, ha egy / buboréknyi lelkiismeret- / furdalás sem követi a bárkát. // Mert leapad majd a víz. / És fölszárad majd a sár. // És akkor majd a megőrzött, / a meglévő szóból újra- / teremthetjük magát az első búzaszemet, / ha már igével élnünk / tovább nem lehet.” Nyelvünket és nemzetünket mentheti meg egy segítségünkre küldött bárka.
Egy másik bárka-asszociáció Jean Vanier nevéhez fűződik, aki a 60-as években hozta létre a ma már világszerte elterjedt bárka közösséget és mozgalmat, amelyben szellemi és testi sérülteket karolnak fel. Szervezetileg más keretben, de nem kevés áldással működik a Magyarországi Evangélikus Ifjúsági Szövetség, a Mevisz Bárka csoportja, ahol immár húsz éve segítik a kerekesszékeseket, a vakokat, a legtöbb közösségből sajnos még mindig kizártakat.
A sokféle értelmezés közepette sem felejthetjük azonban el, hogy a bárka immár kétezer éve az egyház szimbóluma. Ebben a Jézus Krisztus által alapított közösségben szólal meg az evangélium: a megváltásunkról és üdvösségünkről szóló jó hír. A bárkát és a keresztet ugyanolyan fából ácsolták.
Vasárnap reggel, amikor szavam eljut a hallgatóhoz, talán elállt már a csaknem negyven napos esőzés. Az is lehet, hogy a nap is kisütött végre. Ám a veszély még nem múlt el. A megmenekülést kínáló bárkára változatlanul szükség van.
