Keresztény értékekről is beszélgettek a bolhapiacon
A bolhapiacra az emberek nem azért járnak, hogy a kereszténységről beszélgessenek. Hat evangélikus fiatal mégis szokatlan ötlettel állt elő: Usingen/Taunusban felállítottak egy standot, tele mindenféle limlommal, aztán a járókelőknek ingyen elajándékozták a holmikat, egy feltétellel: el kellett mesélniük, miért épp azt a tárgyat választották ki a sok közül. Így aztán még arra is sor kerülhetet, hogy a keresztényi értékekről beszélgessenek – olvastam az idea.de német honlapon. Szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna
A kezdeményezést jó ötletnek tartom, hiszen mint kiderült, a keresztény fiatalok több mint háromszáz emberrel létesítettek így kapcsolatot az „Istenről beszélgetni szokatlan helyeken” című akciójuk során. A tárgyakat a gyülekezeti tagok ajánlották fel, akik az adományozáskor szintén elmesélték tárgyaik történetét és egyikük sem tartotta furcsának, hogy közben az élet értelméről vagy akár az egyházból való kilépésekről beszélgessenek a szervezőkkel.
Abban a világban, ahol a „Mi volt az iskolában?” – „Semmi különös.” – beszélgetések zajlanak a családok tagjai között, nem elhanyagolható, hogy ilyen beszélgetésekre irányuló kezdeményezések végül célt érnek. Alapvetően nem a nagy filozófiai diskurzusok kellenek, hanem az apró benyomások, gondolatelindítások.
Volt aki családtagjaival, barátaival jött el, úgy szemezgettek a tárgyak között és a szombat délelőtti napsütésben kedélyes diskurzusok alakultak ki a csoportok között is.
Beszámoltak arról is, hogy sokan mindenképpen fizetni szerettek volna a tárgyakért, és szinte rosszul esett nekik, amikor azt ajándékba kapták, sőt még egy igés lapot is adtak hozzájuk.
„Az emberek, ha hazaviszik a tárgyakat, minden bizonnyal emlékezni fognak arra is, milyen jó volt az őket izgató kérdésekről elbeszélgetni és talán elgondolkodnak majd az egész dolog mélyebb értelméről – magyarázta Gundula Guist helyi lelkésznő. – A bolhapiaci akció ugyanis arra is felhívta szimbolikusan az emberek figyelmét, hogy Isten is megajándékozott bennünket, már sokkal hamarabb annál, hogy azt mi elképzeltük volna.”
A szomszédunk mesélte a minap, hogy a fiát nem bírja kirobbantani a számítógép elől, állandóan csak a barátaival chatel, és miután kilép a virtuális valóságból, szülei számára már alig akad mondanivalója.
„Hol rontottam el?” – tette fel ismerősöm a kérdést. Aztán szépen lassan rájöttünk: a feleségével válnak, mindketten a munkába menekültek, közben egy félig felépült ház anyagi terheit nyögik és a gyerek az az utolsó, akire időt szakítottak volna a nagy rohanásban. Így hát a gyerek is menekül. A virtuális társaságba, akikkel beszélgethet legalább arról, ami őt érdekli. Az emberi kapcsolatok azonban nem szabad, hogy korlátozódjanak. Sokkal inkább meg lehet élni azt egy szerető közösségben, ahol az emberre figyelnek társaik.
Vajon ami családunk, gyülekezetünk, baráti körünk ilyen-e? Figyelünk-e a másikra? Beszélgetünk-e vele? Tudjuk-e a gondjait? Tudjuk-e hogy áll a hitben? Ha nem, akkor talán épp itt az ideje összehozni egy ilyen bolhapiacot.
