Keresztény terrorizmus vagy istenkáromlás? – A norvégiai vérfürdő margójára

Először szinte mindenki iszlám szélsőségesekre gyanakodott, ám hamar jött a sokkoló hír: a kettős vérfürdőt elkövető személy egy szőke, kékszemű norvég fiatalember, bizonyos Anders Behring Breivik volt. Őt a norvég rendőrség közlése nyomán a hírügynökségek azonnal keresztény fundamentalistának minősítették. Ez az inkább politikai, mint vallási irányzat valóban jelentős hatást fejt ki a világ számos országában, és tagjait világvégevárás, a kiválasztottság tudata és a militáns türelmetlenség jellemzi. A Szentírás gyakran rövidzárlatos értelmezésével Izrael államának és politikájának feltétlen támogatását szorgalmazzák. Ez a keresztény cionizmus természetesen együtt jár a radikális iszlámellenességgel, amely Breivik mészáros-munkájának kétségkívül egyik mozgatórugója volt.

A vérfürdőt azonnal elítélte a Vatikántól kezdve az Evangélikus Világszövetségig minden egyház, az Egyházak Világtanácsának főtitkára pedig – egyébként norvég evangélikus lelkész – istenkáromlásnak minősítette a merényletet.  

Az első szavunk nekünk is a megrendültség és a gyász kifejezése kell, hogy legyen. Arra ugyanis egyszerűen nem lehet szavakat találni, hogy valaki szisztematikusan és kéjelegve legyilkol védtelen fiatalokat, mintha csak egy borzalmas számítógépes játékban venne részt. Az is elgondolkodtató, hogy az iszonyatos robbanást okozó bomba alkotóelemei az interneten megrendelhetők és házilag összeszerelhetők, akárcsak egy IKEA-bútor. A társadalom felelőssége számos további ponton felvethető még, engem azonban most elsősorban a vallással való visszaélés kérdése foglalkoztat.   

Keresztény fundamentalista lenne az elkövető? A szélsőségesen jobboldali körökben forgolódó Breivik számos internetes bejegyzésében önmagát valóban nacionalistának és konzervatív kereszténynek minősíti, és különböző fórumokon előszeretettel bírálja az iszlám európai előretörését. Az általa írt 1500 oldalas politikai pamfletet is – amelyben egyrészt naplószerűen rögzíti, miként készült a merényletre, másrészt annak zavaros ideológiai hátterét adja meg – a vallási fanatizmus és iszlámfóbia jellemzi. Ebben az összefüggésben bukkan fel a „magyar szál” is, hiszen – anakronisztikusan – szívesen hivatkozik Hunyadi Jánosra, mint aki visszaverte a mohamedán előretörést, továbbá beszámol magyarországi utazásáról, illetve feltűnő módon szól országunk szélsőjobb pártjairól és mozgalmairól. Az interneten megjelent 2083 című manifesztumot – Breivik angol nyelvű ideológiai alapvetését – nem véletlenül nevezi az egyik kommentár a „keresztény-fundamentalista egyházállam Mein Kampf”-jának.

A keresztény vallási fanatizmus jele az a szimbólumrendszer is, amellyel önmagát „templomos lovagnak” nevezi, a középkori keresztes hadjáratok örökösének tartja. Az internetre feltett fotóin is láthatók az erre utaló jelképek, együtt a borzalmas fegyverekkel.

Mindezt látva természetesen minden keresztény azonnal elhatárolódik Breiviktől. Az írásból áradó tömény gyűlölet és még inkább a brutális cselekedet olyan távolinak tűnik, mintha ahhoz égvilágon közünk sem lenne. Így aztán „csupán” siratjuk az áldozatokat, valamint megbotránkozunk, borzongunk és angyalarcú gyilkosról beszélünk.

Miután megismerhettem Breivik manifesztumának tartalmát, úgy érzem, ennél többet is tennünk lehet. A döbbenetes következményeket látva óvakodnunk kell a kereszténység és a politikai filozófia összekeverésétől.

Breivik nem vallási fanatikus, hanem egy konszolidált, a vélt vagy valós európai értékeket védelmezni szándékozó szalonkereszténység képviselője. Önmagát „kulturális kereszténynek” nevezi , szemben a „vallásos keresztényekkel”. Egészen pontosan így ír: „Ha személyes kapcsolatod van Jézus Krisztussal és Istennel, akkor vallásos keresztény vagy. Nekem és sok más embernek nem feltétlenül van személyes kapcsolatom Jézus Krisztussal és Istennel. Azonban hiszünk a kereszténységben, mint egy kulturális, szociális, identitásbeli és morális platformban. Ez tesz kereszténnyé bennünket.” Saját szavai szerint a vallás neki csak mentális erőt ad. A kereszténység teljes félreértését és a személyes Krisztus-hit hiányát mutatja Breivik naplószerű feljegyzéseinek az a része, amikor arról tudósít, hogy hosszú idő után miként imádkozott újra: „Tudtára adtam Istennek, hogy ha ő nem akar marxista-iszlámista szövetséget, és nem szeretné, hogy az iszlám egész Európát meghódítsa, és a következő száz évben eltűnjön az európai kereszténység, akkor gondoskodnia kell arról is, hogy az ő harcosa sikerrel küzdjön az európai kereszténység érdekében.” 

Ezt a teológiailag vállalhatatlan eszmefuttatást még konkrétabbá teszi akkor, amikor immár a vérfürdőt tervezi: „Egészen biztos vagyok benne, hogy imádkozni fogok Istenhez, amint a városon átrohanok, fegyverek ropognak, száz felfegyverzett rendvédelmis üldöz, hogy megállítsanak, és megöljenek. Tudom, hogy több, mint 80 százalék esélyem van, hogy meghaljak bevetés közben, mivel nincs szándékomban megadni magam, amíg el nem végeztem az elsődleges célokat és a bónuszküldetést. Valószínűleg imádkozni fogok Istenhez erőért azon a ponton, abban a bevetésben, mint ahogy azt gondolom, a legtöbb ember ezt tenné." A további zavaros szövegekből az is kiderül, hogy a modern kereszteshadjárat-szerű magatartást másoktól is elvárja: „Nem szégyen imádkozni percekkel a halálod előtt. Nagyon ajánlom, hogy a művelet előtt keress fel egy templomot és vegyél úrvacsorát. Amint tudjuk, ez a rituálé Jézus Krisztus utolsó vacsoráját jelképezi a tanítványaival, mielőtt letartóztatták és végül megfeszítették. Rendezz el minden dolgot, ami esetleg közted és Isten között lehet, kérd a megbocsátását a múltbeli bűneidért. Végül kérd meg, hogy készüljön fel az egyház egy mártírjának a fogadására”.

Ez a szemlélet kétségtelenül szoros rokonságot mutat az iszlám öngyilkos merénylők fanatizmusával, és ilyen értelemben Breivik valóban nem más, mint „keresztény” terrorista. Mondhatja valaki, hogy ez a fajta fundamentalizmus távol áll a magyar egyházaktól, ezért túlzás megszólaltani a vészcsengőt. Úgy érzem azonban, résen kell lennünk. Azonnal ellene kell, hogy szóljunk minden olyan kísérletnek, ami a vallást a politika eszközévé zülleszti. Az Isten nevében elkövetendő tömegmészárlás gondolata kétségkívül teljesen idegen a magyarországi hívőktől. (Bár tegyük hozzá, Norvégiában sem volt ennek bármiféle előjele.) Breivik manifesztumának következő bekezdése azonban – tartok tőle – sok magyarországi keresztény egyetértésével találkozik: „A keresztényeknek vissza kell szerezniük az irányítást a médiában, a parlamentekben, a tanácsokban, az üzletben és a kormányhatalmakban. Meg kell rohamozniuk az egyház és állam közötti falat, és a Liberális Modernizmus minden nyomát el kell tüntetniük.” Ismét csak azt tudom mondani: eszközzé züllesztjük, hogy ne mondjam: prostituáljuk a kereszténységet, ha azt hatalmi ambícióknak rendeljük alá. Természetesen törekedni kell arra, hogy a hívők jelen legyenek a közéletben és a keresztény értékek érvényre jussanak a politikában és média világában is, de ez a legkevésbé sem jelenthet hatalomvágyat és gyűlöletkeltést.

A norvégiai tragédia önvizsgálatra késztet. Éppen Breivik eszmevilágának zavarossága teszi lehetővé, hogy az elemző kommentárok – tapasztalatom szerint – mindig az ellentétes politikai oldal megleckéztetésével is együtt járnak. A baloldaliak azt emelik ki, hogy a merénylő szélsőjobbos fanatikus, a jobboldal pedig a szabadkőműves cionistát látja a terroristában. Evangélikusként mi ne másra mutogassunk, hanem – a megrendültség és a gyász mellett – azt vizsgáljuk, ránk nézve milyen tanulsággal szolgál ez a tragédia. Tartsunk önvizsgálatot, hogy vonzóan és hitelesen éljük-e meg hitünket. A tiszta tanítást képviseljük-e, és mindenekfelett megtartjuk-e a szeretet, akár az elllenségszeretet parancsát.

Azt nem lehet elvitatni, hogy a kereszténységnek van közéleti, sőt akár politikai következménye. A sorrend azonban nem megfordítható, vagyis a hitet és szentírási üzenetet nem lehet a politika eszközévé silányítani. Az önvizsgálat arra is ki kell, hogy terjedjen, hogy az ilyen vagy olyan politika mételye nem fertőzi-e meg hitünket. Mert mindig lehetnek olyanok, akik az egyház hajójába saját önző céljaik elérése végett próbálnak bemászni. Kereszténységünk próbáját jelentheti, ha felismerjük, hogy kik és mikor hivatkoznak Istenre oly módon, hogy az ő szavának lényegét nem értik meg. Éppen a keresztény tanítással való visszaélések kötelezik az egyházat arra, hogy szolgálatát a jézusi értelemben töltse be.

Ebben a szellemben hirdette a vigasztaló jézusi igét Helga Haugland Byfuglien, a norvég egyház vezető püspöke az oslói székesegyházban, két nappal a tragédia után. Jn 14,1 nyomán („Ne nyugtalankodjék a ti szívetek”) arról tett tanúságot, hogy a borzalmak közepette is felfénylik az emberek Istentől kapott képessége a jóságra és az irgalmasságra. Jens Stoltenberg miniszterelnök pedig azt mondta, hogy ha egyetlen ember gyűlölete ilyen hatással lehet a világra, akkor mennyivel nagyobb ereje lehet sokak szeretetének. 

Istentiszteletet tartanak a budavári evangélikus templomban az áldozatok emlékére.

További információk:

http://www.evangelikus.hu/Members/bollazsu/megemlekezes-a-norvegiai-tragedia-aldozatairol/