Kereszt a Szélrózsa közepén
Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek… Mi eddig azt hittük, a Szélrózsa a nevetés ideje. De nem mindig. Súlyos árny volt felettünk Kovács Imre lelkésztestvérünk halálának és temetésének híre. Sokan akartunk elmenni és elbúcsúzni tőle, és amikor kiderült, hogy a temetés ideje pont a Szélrózsa találkozó közepére esik, elkezdtük tervezgetni, hogyan tudnánk oda leutazni. De ha mindenki, aki számára fontos volt Imre, elutazott volna, a Szélrózsa maga bénult volna meg. Imre emlékére cserbenhagyni a fiatalokat? Nem hiszem, hogy ő maga örült volna ennek.Szöveg: Hegedűs Attila, fotó: Horváth-Bolla Zsuzsanna
Ezért formálódott ki a gondolat, hogy azoknak, akik nem tudják vállalni a teljes napos utazást Szarvasról Vönöckre és vissza, de szeretnének ott lenni, lehetőséget adnak az együttlétre, a közösség megélésére.
Péntek délután kettőkor, amikor a temetés Vönöckön megkezdődött, mintegy ötvenen gyűltünk össze a Csend-sátornál, hogy énekkel, Ittzés János igehirdetésével, imádsággal és csöndes emlékezéssel legyünk együtt a Kemenesalján templomban ülőkkel. Ittzés János felidézte azokat a hosszú éveket, amikor – látva Imre szenvedését – már nem az a kérdés feszít bennünk, hogy mikor gyógyulhat meg, hanem az: meddig kell még szenvednie? Isten előtt még ezt a kegyetlennek tűnő kérdést sem kell szégyellni: Imrével együtt a magunk gyengeségét is Isten kezébe adhatjuk.
Nem tudom, más mire emlékezett a megemlékezés utolsó perceiben. Nekem egy nagyon egyszerű élmény jutott eszembe: még teológus voltam, amikor Imrével beszélgetve egy szokatlan hasonlat hagyta el számat: annyi esélyem van, mint egy köpésnek a gyehennán. Ő elkezdte ezt a hasonlatot ízlelgetni, sajátos zamatát élvezni – mert ő mindent, amivel találkozott, át akart élni, megízlelni, legyen az egy kép, egy vers, egy látvány vagy egy gondolat – és mindez az ő számára rögtön megtalálta a helyét egy nagyobb, magasabb rendben. Nagyon nagy szükség lenne arra a harmóniakereső lélekre, arra a magas fokú spiritualitásra, ami őt jellemezte, amiben senki és semmi nem fölösleges, még egy jópofáskodó hasonlat sem.
