Karácsonyi bevásárlós gondolatok
Elindultam vásárolni, mert ugye, karácsony előtt ez már csak így szokás. A nagyobb vásároló központokba már nem is merek ilyenkor elmenni, mert az iszonyú nagy áruházakban annyi ember nyomakodik ilyenkor, hogy az embernek egyből összeszorul a gyomra és ideges lesz. Ha egy kisebb áruházat választunk, talán barátságosabb lesz a légkör. Gondoltam én… Bolla Zsuzsanna írása, megjelent: 2003. december, csipetnyiso.hu
Mire végigcaplattam az egyik ilyen kisebbnek vélt áruház három szintjén és minden ajándékot bevásároltam, bizony minden kezem tele lett és még a fülemre is akaszthattam volna egy csomagot. S akkor eszembe jutott, hogy még egy falat kaját nem vettem. Nyomban benyomtam egy húszast az egyik bevásárló kocsiba és elindultam az élelmiszerboltba.
Pakoltam, pakoltam, ja még ezt, ó még azt, merthogy ez is kell, ezt sem lehet itt hagyni, mert jó árban van, ez meg friss finom, ez meg kell az ünnepi vacsihoz. Szinte észre sem vettem és máris tele lett a nagy bevásárló kocsim. Fizettem is eleget a pénztárnál, és pakolni kezdtem.
Amikor már minden lehetséges táskát és szatyrot teletömködtem még visszaszaladtam a pénztárhoz, s vettem egy újabb reklámszatyrot. Az is tele lett. Amikor már mozdulni sem bírtam a sok csomagtól, elindultam a kijárat felé. Előttem nézelődő emberek, mások lökdösődve törtek utat maguknak, én meg a millió csomaggal a kezemben.
Sok is volt, nehéz is volt. Pihenni akartam, egy padot kerestem, amire leülhettem volna, de senki nem adott helyet, mindenütt nyugdíjasok ültek, vagy kisgyerekes anyukák, terheseknek nem jár a hely.
Még az áruház folyosójának feléig sem jutottam el, amikor egy virágágyás oldalának neki kellett dőlnöm, mert majdnem elájultam.
Sírva hívtam fel a férjemet, jöjjön értem, mert feladom, be kell látnom, nem bírom hazavinni a megvásárolt rengeteg ajándékot és kajákat. Jól le is teremtett, hogy egyedül hogyan is indulhattam útnak, kímélnem kellene magam. Messze járt még, várnom kellett rá vagy fél órát, mire odaért.
Közben volt időm gondolkodni és az embereket néztem. Mindenki gondterhelten rohangált, mint a mérgezett egér. Egyeseken látszott, konkrét céllal jöttek, valamit tudatosan kerestek. Mások viszont csak úgy bóklásztak, hátha valami ötletes dolgot meglátnak. Senki sem figyelt fel rám. Pedig elég feltűnő jelenség lehettem. Egy csomagokkal körbe vett, magába roskadt ember, aki feladta a karácsonyi hajtóvadászatot.
– Könyörgöm, mire való ez az egész? – szakadt fel belőlem a kérdés. – Mire való ez a rohangálás?
Ott ücsörögve azon kezdtem el gondolkodni, mivé is lett a mi csöndes, elmélkedős, szeretetteljes, gyertyafényes karácsonyunk. Mi értelme van ennek a szaladgálásnak, idegeskedésnek?
Jézus valami mást akart. Másért jött ezen a napon a földre. Nem ajándékokat osztogatott, hanem a legnagyobb ajándékot hozta el minden ember számára. A szeretetet, a békességet és az örök életet. Minden bizonnyal összeszorul a torka, ha látja ezt, mivé lett itt minden, mivé tettük mi mindezt. Talán még nem késő, hogy változtassunk ezen. De rá tudjuk-e még ébreszteni az embereket a karácsony igazi értelmére, valójára?
