Isten szerető jelenléte – ...Amikor kátyúba hajt életünk biciklije
Petike félve mert csak felülni az aprócska biciklire. Pedig ő sem számított óriásnak, mondták is a nénik, hogy „milyen pöttöm ez a gyerek”. Édesanyja ott állt mellette, segített neki felmászni a járműre. Összpontosított, erősen megmarkolta a kormányt. Lassan kezdett tekerni és csak azért nem félt annyira, mert édesanyja keze a hátán nyugodott és megnyugtató szavakat mondott kisfiának, aki ettől egyre bátrabb és boldogabb lett. Szöveg: Hulej Klaudia
Mosolyogva tekert, néha megengedve magának egy-egy oldalpillantást is. Egyre bátrabban ült a biciklin, kis idő múlva már csak egy kézzel kapaszkodott, közben pedig hangosan köszöngetett és kurjongatott az utcában lakó néniknek.
A messzi távolból hallotta még édesanyja aggódó és figyelmeztető szavait:
– Nézz előre! Fogd a kormányt és lassíts! El ne ess!
Petike mosolyogva fordult hátra és hátra kurjantott:
– Ne aggódj, Anyuka! Nézd, milyen ügyes vagyok! – még ki sem mondta, és érezte, hogy valami nincs rendben. Amíg magabiztosan hátrafele beszélt, nem vette észre, hogy egy kátyú van az úton. Belehajtott, a bicikli megbillent. Petike elvesztette az egyensúlyát és a kemény betonra esett. Fájt mindene. A tenyere és a könyöke nagyon lüktetett, a két térdéről is lehorzsolta a bőrt. Mire kibuggyantak első könnycseppjei, édesanyja már kedvesen térdelt mellette és szeretettel ölelte magához szipogó gyermekét.
– Anyuka! Annyira fáj! – hüppögte Petike.
Az édesanyának összeszorult a szíve és a könnyeit nyelve próbálta vigasztalni kicsi fiát.
– Legközelebb majd jobban figyelsz, jó? Akkor már ügyesebben fog menni. Nagyon fontos, hogy egy pillanatra sem szabad másfelé nézni.
– De Anyuka! Nem az én hibám! Az a kátyú hirtelen ott volt… – és újra patakokban kezdett folyni a könnye.
– Drága Petikém! Olyan kátyúk bármikor előbukkanhatnak majd; olyan dolgok, amikre nem számítasz, amire nem is gondolsz, és amit majd valahogy ki kell kerülnöd vagy át kell ugranod. Ezért kell mindig előre nézni!
Petike egész megfeledkezett csúnya sebeiről. Biztonságban érezte magát édesanyja szerető és óvó karjaiban.
– Ugye már nem is fáj annyira? – kérdezte mosolyogva az édesanya kisfiát – és megpuszilta felszáradóban lévő arcocskáját. – Hidd el, szívecském, minden rendben lesz.
Isten is így ölel át, amikor kátyúba hajt életünk biciklije. Nem állítja meg a járművünket, nem is kap le a bringáról. Hagyja, hogy elveszítsük egyensúlyunkat, hogy felhorzsoljuk magunkat. De nem hagy magunkra! Mellettünk áll, körülvesz bennünket szeretetével és irgalmával, bekötözi sebeinket, letörli arcunkról a könnyeket. Talán könnyebb lenne, ha nem lennének kátyúk az életünkben, ha Isten eltüntetné őket előlünk. De ezektől a kátyúktól formálódik a személyiségünk, az ilyen akadályok után képesek vagyunk tanulsággal a zsebünkben továbblépni. És ezek a kátyúk Istenhez is közelebb visznek…
