Wolfgang Huber: A halál az élet kellős közepébe talál
Kedden egy Airbus 330-as repülővel utaztam. A rémület átfutott tagjaimban: Egy nappal előtte egy ilyen repülőgép hirtelen eltűnt a radarernyőkről. Vele együtt 228 ember is, akik utasként vagy személyzetként a fedélzeten utaztak. Mindannyian Rio de Janeiróból szerettek volna Párizsba menni. A fedélzeten 26 német állampolgár is volt. Egyikük egy potsdami építész, a másik Berlinből jött. Csak a papírjaiért akart elutazni, mert utána meg szeretett volna nősülni Brazíliában. – Wolfgang Huber püspök írása az Air France repülőgépének katasztrófája kapcsán. Forrás: ekd.de. Fordítás: Bolla Zsuzsanna
Borzalmas vég. A halál, mint egy éles vágás, az élet kellős közepébe talál. Élettörténetek és életcélok szakadnak meg hirtelen. Szülők is voltak az utazók között, akik gyerekeikkel együtt repültek, fiatal párok és idősebbek, emberek, különböző generációk. Mindannyian az élet reményével telve. És aztán hirtelen eltűntek az életből, a családjaik életéből. Felfoghatatlan. Nincsen rá magyarázat. Csak tanácstalanság marad.
Közülünk is mindannyian megrökönyödtünk, amikor a híreket hallottuk. Ha az ember ilyen hírt hall, picit megállásra kényszerül. Ha valaki közeli hozzátartozóját ily módon veszíti el, mélyen érinti őt. A technikában való bizalmunkban is szakadás áll be: Nincsen abszolút biztonság. Egyik reggelen sem tudhatom, hogy este még fogok-e élni. Még akkor is rejtélyes marad egy ilyen halál, ha a baleset okait feltárják. Csak a gyász és a vádak szavai maradnak. Érezzük: minden emberélet értékes, minden ember pótolhatatlan.
A mély fájdalmakhoz, amelyek összefüggnek ezzel a szerencsétlenséggel, hozzátartozik az is, hogy a hozzátartozók nem tudnak végső búcsút venni halottaiktól. Mert a tenger és az óceán ismeretlen helyén feküdnek. Épp ilyen esetekben érezzük különösen nyilvánvalóan azt, hogy a gyásznak helyre van szüksége. De nem lesz sírhalom. A koporsók hiányoznak, és azok az urnák is, amelyekben utolsó nyughelyükre térhetnének a halottak. De éppen ezért a hátramaradtaknak támogatásra, bíztatásra van szükségük és arra, hogy az Istennél való életben reménykedhessenek.
Lezuhantak a tenger mélyére. De mégsem zuhantak mélyebbre Isten kezénél. Ezért aztán a hozzátartozóknak el kell fogadniuk ezt a vigasztalást. Ezért imádkozom én is. Lesznek istentiszteletek, ahol az eltűntekre emlékeznek. Talán még egy emlékművet is állítanak valahol, ahol a gyászolók emlékezhetnek, és vigasztalódhatnak. A zsoltáros imádsága bizalmat és vigasztalást adhat a nekik: „Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott is ott vagy” Zsolt 139,8
