Hol a helye a keresztnek?
Lassan a böjti út feléhez érve, nem árt tisztáznunk a kérdést: vajon hol is van a helye a keresztnek egyéni, közösségi, egyházi életünkben? Gyakran hivatkozunk arra, hogy a lutheri teológiai alapjain építkező evangélikus egyház keresztközpontú egyház. De vajon mit jelent ez a hétköznapokban? Hogyan, miben nyilvánul meg a gyakorlatban ez a kicsit titokzatosan hangzó tézis? VI. századi böjti himnuszunkban is arról énekelünk, hogy a „Keresztfa titka tündököl…” (EÉ 189) De vajon mennyiben lehet ez ma is irányfény számunkra? Forrás: del.lutheran.hu / Gáncs Péter
Sokan úgy gondolnak a keresztre, mint a földi vándorút végállomására. Ha valakinek a neve után odakerül a kereszt jele, arról tudjuk, hogy már „néhai”. Szebben fogalmazva: előrement, hazatért, akinek sírján is többnyire ott látható a kereszt látszólag mindent lezáró szimbóluma. Pedig a kereszt sokkal több, mint a halál jele. Amikor Jézus kereszthaláláról jövendölt, mindig hozzátette, „…de harmadnapon fel kell támadnia.” (Mt 16, 21) Furcsa, ránk emberekre oly annyira jellemző módon, akkori és mai tanítványai többnyire elakadnak a jézusi prófécia első felénél. Belebotlanak a kereszthalál botrányába, és nem hallják meg azt a tiszta evangéliumot, ami már idézett énekünkből is kicsendül: „…az élet halni száll. S megtörte holta a halált.”
A kereszt ugyanis nemcsak a testi halálra, a célba érkezésre utal, hanem a kezdet, az újat intonálás jele is. Ahogy a kottasor elején a kereszt előjegyzés, úgy Krisztus keresztje is egész életünket egy bizonyos hangnembe helyezi. Amikor a püspökiktatás liturgiájában az oltárnál térdeplő főpásztor megkapja a keresztet, egész élete „más hangnembe” kerül. S ha később, netán „elhangolódna”, van esély az újrahangolásra. Ez lehet a mindenkori püspökök, de egyben az egyház népének is reménysége, de egyben felelőssége is…
Vannak püspökkollégák, akik a nevük elé írt kereszttel is utalnak erre az „előjegyzésre”. Ha Isten is úgy akarja, nem is olyan sokára, június 25-én, a győri öregtemplomban szemtanúi lehetünk majd egy ilyen, ritka, felemelő ünnepnek, a napokban megválasztott új dunántúli püspök iktatási istentiszteletén.
Továbblépve, tegyük fel a kérdést: hol a helye a keresztnek templomainkban? A válasz egyértelműnek tűnik: a kereszt a nyitott bibliával együtt ott van minden evangélikus oltáron. Sőt, sok helyütt, oltárkép helyett is, olykor egészen impozáns keresztre nézhet fel a gyülekezet.
De él másfajta hagyomány is, ugyancsak lutheránus, sokat mondó tradíció, amivel például Svédországban találkozhatunk. Amint erről lapunk is röviden tudósított, a testvér egyházkerületünkben történt püspökváltás kapcsán Linköpingben és Uppsalaban járhattam a közel múltban. Mind a búcsúztató, mind pedig a beiktató istentisztelet egyik meghatározó élménye volt, amikor a liturgiában közreműködő szolgálók a bibliát levették az oltárról. Majd egy keresztet, valamint égő gyertyákat vivő menettel a templom közepére vonultak, hogy az ünnep evangéliumát ott, a gyülekezeti tagok között olvassák fel. Ez az egyszerű szimbolikus aktus gyönyörűen prédikál arról, hogy a keresztnek és az arról szóló evangéliumnak el kell jutnia a templom, a gyülekezet centrumába, szívébe. Valójában ez a reformáció 500 éve mindig aktuális üzenete: kivinni, odavinni a keresztet a nép közé, bevinni az evangélium fényét az emberek életébe. Erről szól zseniális tömörséggel a Luther-rózsa, szívében a kereszttel!
De nemcsak az említett impozáns svéd székesegyházakban szembesülhettem a kereszt méltó helyével. Uppsalai házigazdánk, Tord Harlin, az ottani egyházkerület nyugdíjas püspöke elvitt egy kicsiny lakótelepi kápolnába, a Sankt Ansgar templomba, amelynek közepén egy hatalmas feszület magaslik. Ilyen módon a gyülekezet a szó szoros értelmében a kereszt körül, mintegy a kereszt vonzásában ül. Más képpel élve: az emberek a kereszt koordinátarendszerében találhatják meg a helyüket.
Valójában ennek a lehetőségnek a felismerése, megragadása böjti utunk legfontosabb, legmélyebb értelme és célja. A kereszt nem csupán dekoráció templomainkban, és sokkal több, mint egy drága ékszer a nyakunkban. A kereszt nem díszlet, hanem amint már eleink is vallották: „Ave crux, spes unica” – Üdvözlégy kereszt, egyetlen reménységünk!
Krisztus keresztje vertikálisan összeköti a mennyet és a földet, Istent és embert, horizontálisan pedig egymás felé fordít minket. Döbbenetes, hogy Krisztus keresztjének tövében egymás mellett áll Jézus édesanyja, Mária, a szeretett tanítvány, János, valamint a kivégző osztag római századosa, aki elsőként mondja ki az egész világot megrendítő hitvallást: „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27, 54) Nem véletlen, hogy az igazi lutheránus teológus, Johann Sebastian Bach a Máté passió centrumába helyezi ezt a hitvallást. Hadd hívjam fel a figyelmet arra, hogy az idén, virágvasárnap és nagyszombaton este ez a ritkán hallható passió csendül fel a Deák téren…
A kereszt nemcsak új kezdetre felhangoló előjegyzés, és nem csupán a földi vándorlás nyugvópontját jelölő záróakkord. A golgotai kereszt életünk újra felfedezhető centruma, amelyben metszi egymást ég és föld, magasság és mélység, közelében egymásra találhat Isten és ember. Így lehet a kereszt valóban az, amiről immár másfél évezrede énekel Krisztus népe: „Üdvösség kútja, mindenek! Legyen győzelmünk, add meg ezt, a diadalmas szent kereszt.”
