Hétköznapi misszió

A templomból kilépve döbbenetes a kontraszt! Bár ragyog még a napsugár, a „kintiek” hömpölygő áradata, a fáradt arcú „szürke” emberek, előkelő ruhákban „álarcba” sminkelt előkelőségek, rongyos ruhájú koldusok, viháncoló és rikácsoló sihederek hada, valamelyik házból a kemény rock üvöltése – minden együtt: valami megfoghatatlan és mégis érzékelhető „sötétséget” áraszt.

Az autóbuszon ez az „élmény” folytatódik. Az egyik megállóban tömeg száll fel a szokásos lökdösödéssel és könyökléssel. Köztük egy megviselt arcú, őszes, „nemtudni” hányéves, kopott ruhás asszony két nagy, tele szatyorral.

Testvérem a külső ülésen ül és a mellé sodródó asszonynak kedves mosollyal felkínálta ülőhelyét. Ám a köszönöm helyett, váratlanul felcsattanó, rekedtes hangon summázza véleményét:  „Ugyan már, maradjon csak, maga se...” – aztán mégse fejezi be, talán megkapja valami a testvérem szelíd hangjából...  Így a testvérem fejezi be: „Igen, én se vagyok már nagyon fiatal, de magának ott a sok csomag, én meg anélkül vagyok.”

Fel is áll, de a pakkos asszonyság most már megmakacsolja magát: „Szó se lehet róla, üljön csak vissza. Én megszoktam, hogy álljak, cipeljek, fázzak, éhezzek... nekem az életből még idáig mindig csak a rossz jutott...” – és folytatja egyszuszra az „élettörténetét”, mint amikor az orvos szikéje érinti a kelevényt és kibuggyan a geny.

Körülötte mindenki hallgat. Ki döbbenten, ki közömbösen, mig végre ő maga elégeli meg a szóáradatot, talán elmondta, ami a legjobban nyomta belül. Figyelmét most, mivel csomagjait lerakta az ülés mellé, és „kényelmesen” kapaszkodva álldogál, magára vonja a testvérem kezében tartott szép, szines „Missziói Magazin” (A Híd magazin – a szerk.).

Rögtön meg is kérdezi: „Milyen magazin ez?” A nagybetűs feliratot a címlapfotón szemüveg nélkül is el tudta olvasni: „JÉZUS ÉL, JÉZUS A SZERETET!”

Bár én távolabb ülve csak féloldalról látom őt, mire végig betűzi a cimet, érzékelhető válktozás megy végig rajta és benne. Megszelidül a hangja és újra kérdez. Mikor megkapja a választ: „Evangélikus missziói lap” – újra magához ragadja a szót:  „Evangélikus? Érdekes, alig hallottam róluk, pedig sokféle vallással találkoztam már. Melyik vallás ez és mit hirdetnek?” – hangjából őszinte érdeklődés csendül és az arcát a várakozás feszültsége töltiel.

Ekkor azonban nekünk már fel kellett állnunk, az úticélhoz közeledve. Még annyi idő van, hogy testvérem gyorsan elmond rólunk pár szót és hívogatja az „útitárs” lakásához legközelebb eső evangélikus templom címét
megadva. Én pedig máris nyúlok a táskámba, ahova több, a templompadon hagyott Túrmezei és Reményik verses lapot tettem el, továbbadási céllal.

Kiveszek belőle, átnyújtom és szívből kívánom neki:  „Tessék elolvasni,
ezekből megismerheti egy kicsit az evagélikusokat. Legyen áldására.”

A busz megállt. Választ már nem kaphattam. Lelkemben csak a versek átvételekor egy pillanatra felvillanó arc-kép marad, melyen most a tágra nyitott, csodálkozó, szürke szempár megilletődöttsége ömlött el: „Kapott valamit...”

Leszállás után hangtalanul tovább imádkozom érte, a „hétköznapi misszió” élményével.