Flóri

Boldogan lengettük a zöld-fehér zászlót. Válogatott meccsen pedig a nemzeti színűt. Az 1966-os legendás magyar – brazilra még nem emlékszem, de arra, hogy Aranylabdát kapott, már igen. Úton-útfélen meséltem a viccet: ki az igazi Fradi drukker? Az, aki a Flórián téren Albert kekszet eszik, és azt hiszi, hogy de Gaulle-t is Albert lőtte. Persze fogalmam sem volt, ki az a de Gaulle, de nem is ez volt a fontos.

Emlékszem, milyen nagy eseménynek számított, hogy templomi esküvőt mert tartani. Ha nem tévedek, a 67-es bajnoki cím után született fiúk, a kis Flőri. Sírtam, amikor Dániában súlyosan megsérült, nem tudtam megbocsátani Engedahl kapusnak. Dühös voltam, amikor amiatt bántották, hogy ő mindig csípőre tett kézzel áll a pályán. Ott ültem a P-szektorban – akkor az volt a Fradi-tábor helye a Népstadionban. Amikor utolsó meccsét játszotta a Zalaegerszeg ellen. Hófehér mezben. A második félidőben Branikovicstól kapott labdát, kicselezte Déri kapust, és elegáns gólt lőtt. Aztán mélyre hajolt a szurkolók előtt. Társai a vállukon vitték le a pályáról.

1974-et írtak akkor, tizenöt éves voltam. Éppen annyi, mint most Marci fiam. Flóri halála napján csak ketten vagyunk itthon. Van időnk, mesélek neki. Megnézzük számos gólját, például azt, amit a németeknek lőtt 1959-ben. Elmondom a fiamnak, hogy mennyi vigaszt jelentett akkoriban nekünk, szegény magyaroknak egy-egy ilyen győztes mérkőzés. Aztán elolvassuk együtt Lázár Ervin Foci című novelláját. „Apu, Isten szokott focizni?” – ezzel a látszólag istenkáromló kérdéssel kezdődik az írás. Amire – kezdeti tiltakozása után – az író eljátszik a gondolattal, majd így fogalmaz: „Istenem – motyogom magamban –, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.”

Albert Flórián csak ember volt, bizonyára esendő ember. De sokat tett azért, hogy ez a csetlő-botló nemzet itt Közép-Európában olykor-olykor boldognak érezze magát. Istenadta tehetségével hozzájárult ahhoz, hogy egy szürke korban is boldog gyerekkorom lehetett.

Erről mesélek fiamnak, majd újra megnézzük a németek elleni gólját. És bizony még de Gaulle-t is Albert lőtte.

(Az írás az Evangélikus Élet 2011. november 6-án megjelenő számában olvasható.)