Fekete csempés árvaház és széteső Millennium-híd – Tűnődések a Harry Potter VI. rész láttán
Hogyan különböztessük meg az igazat a hamistól? Negyedik osztályos hittanos csoportomban úgy az év vége felé érdekes vélemény kelt lábra. Valaki terjeszteni kezdte az osztályban azt, hogyha valaki hazudik, annak a pupillái kitágulnak. A hazugságot persze ne úgy értsük, ahogy a felnőttek szokták, a gyerekek ugyanis nem tettek különbséget a tévedés és a hazugság között. Vagyis, ha valaki rosszul tudott valamit, azt éppúgy hazugságnak tartották, mint azt, hogy valaki szándékosan mond fals információt. Mindenesetre az osztályban elkezdték lesni egymás pupilláját, és ha azt látták, hogy kitágul a pupillája, mialatt mond valamit, rögtön ráfogták, hogy hazudik. Ez a kissé fasisztoid, néhány hétig regnáló minirendszer még nagyfiunkat is arra kényszerítette, hogy tükör előtt gyakoroljon. Réz-Nagy Zoltán írása
Mindenesetre arról hű képet nyújt a pupilláknak ez az eszelős fürkészése, hogy mennyire akarják tudni a 10 éves gyerekek, hogy tényleg mi az igaz, és mi a hamis. Tom Denem éppen annyi idős a regényben, amikor Dumbledore első alkalommal felkeresi, mint amilyenek a fent emlegetett hittanosaim. Ő is bizonyítékot kér arra, hogy a varázsló nem akarja becsapni, és így kapja meg az égő szekrényt…
A napokban indult világhódító útjára a hatodik Harry Potter film, a Félvér Herceg, hatalmas csinnadrattával, és a világhálón egészen ellentétes vélemények sorát lehet olvasni róla. Egy rövid filmet is megnéztem a bemutatóra érkező színészekről, és az írónőről, meg a rajongók hadáról, akik majd ki bújtak a bőrükből.
Sokak számára már eleve gyanús volt, hogy miért lett olyan népszerű a Harry Potter könyvsorozat. Volt, aki csalást emlegetett, és azt állította, hogy az írónő az egész regényfolyamot lopta valaki mástól. Mások egész más értelemben beszéltek titokról, és lelkendeztek, hogy végre valaki visszaszerzi gyermekeink elveszettnek hitt olvasási kedvét. De ezen felszínes kritikák mögött olyan vélemény is volt, mely egészen a dolog gyökeréig ható kérdést tett fel: vajon mennyiben hiteles az a kép, melyet a spiritualitásról, a dolgok mögöttes, nem látható világáról rajzol meg Rowling asszony?
A történet nem vele kezdődött: számomra a modern kor spirituálisan hiteles mesemondója C. S. Lewis, aki a Narnia Krónikáiban mese és varázslat világát próbálja szinkronba hozni a keresztyénség üzenetével. A Narnia-sorozat méltóképpen bebizonyította, hogy varázslat, mese és keresztyén hit egyáltalán nem összeegyeztethetetlenek egymással.
De miért is ne lennének azok? Amitől pedig még hitelesebbnek éreztem S. C. Lewis meséit, az a gonoszról festett kép, mely a II. Világháború konkrét tapasztalatain tájékozódik, és részben magyarázza is meséiben korának eseményeit.
C. S. Lewis magasra rakta a lécet, és aki hozzá hasonlóan mágikus meseregény-folyamot akar írni, annak sokféle igényre kéne tekintettel lennie.
Rowling asszonyt azonban nem vezették C. S. Lewis-hoz hasonló szempontok. Nem alkot allegóriákat, melyeket meg kellene fejteni, nem kell ismerni hozzá a Bibliát, sem a görög mitológiát. A mágiáról és a vele kapcsolatos eszközökről frivol egyszerűséggel ír, úgy, ahogy egy szakács egy étel kellékeiről. És a főszereplők úgy nyakalják a tiltott bájitalokat, mint ahogy középiskolások a likőröket a kollégium vécéjébe zárkózva. A varázspálcák meg inkább valamiféle stukkerek, melyekkel bénító hatású átkokat lehet egymásra kilövöldözni… Harry Potternek ezek a sajátságaira nem is érdemes szót vesztegetni.
A varázslatok természetéről, a folyamatok mögött zajló belső történésekről szinte semmit sem tudunk meg.
De ezek mégis eltörpülnek amellett a hiányérzet mellett, melyet az ember a gonosszal való küzdelem során érez: ugyanis a Harry Potter regénysorozat első öt részben – leszámítva a Denem naplójával foglalkozó fejezeteket – azon kívül szinte semmilyen választ nem kapunk arra a kérdésünkre, hogy ki is Voldemort valójában, és miért áll a rossz oldalon.
Ezt aztán a VI. rész, a „félvér Herceg” teszi helyre, és minden lélekbúvár nagy megelégedésére és megnyugvására itt sincs más a háttérben, csak egy szörnyű gyerekkor, árvaházban eltöltött 11 év.
„A Félvér Herceg” egyébként számomra néhány éve nem csupán izgalmas olvasmány volt, hanem ezzel a kötettel kapcsolatban éltem át a sorozat során azt, hogy spirituálisan is hiteles úton vezetnek, annak az igazsága mentén, hogy aki helyes ismeretre akar eljutni, annak le kell hatolnia az emberi nyomor és kiszolgáltatottság legalsó bugyraiig, és erre Voldemort múltja bőven nyújt lehetőséget. Mester és tanítványa szinte szenvedélyesen akarja érteni a gonosz oldalra átállt Tom Denem belső lelki fejlődésének útját. Mert csak az ilyen fajta megértésből származhat helyes látás. Harry és Dumbledore közös nyomozásának ez a spirituálisan is hiteles üzenete.
A filmes stáb 600 oldalas könyvek adaptációja esetében mindig kénytelen szelektálni, de hogy mi kerül be a két és fél órába és mi nem, azt nyilván olyan szempontok döntik el, melyek közül csak egy lehetett az, hogy Tom Denem-nek, a veszélyeztetett gyereknek a fejlődését és sorsának buktatóit kövessük nyomon. Pedig ez egy igazi lélektani krimi lehetett volna, ám akkor nem lett volna idő a bimbózó szerelmi szálak – egyébként igen ízléses és helyenként humoros bemutatására – így érthetetlen lenne a folytatás azok számára, akik a könyvet nem akarják elolvasni – /akkor mit igen, ha már ezt sem?/, csak a filme/ke/t akarják látni.
Úgyhogy Yates és stábja néhány szimbólumban volt kénytelen belesűríteni azt, amit Tom Denem sorsáról fontosnak tartott elmondani, és ezek közül számomra az árvaház falának fekete csempéje maradt meg, és az előtte ülő, hitleresen félrefésült hajú, mosolytalan gyermek szomorú ábrázata. Nehezen tudok szabadulni tőle.
És hogy a gonosz a mi jelenünkben, a film világán kívül is ott van, arról a kezdő képsorok tanúskodtak. A mai London belvárosán végigsöprő, fekete füstben száguldó halálfalók jelenléte nyomán recsegve-ropogva széteső Millennium-híd látványa a néhány éve egész Londont rettegésben tartó terrorcselekményeket idézi fel, és egyúttal egy másik, sokkolóan erős szimbólummal járul hozzá töprengéseinkhez, ugyanis a Millennium-híd, mely a város északi és déli részét csak a gyalogosforgalom számára köti össze, a világ két részének egymástól való elszakadását is jelképezheti. Hiszen a világ kelet-nyugati ellentéte helyett társadalomtudósok hosszú ideje már észak-dél ellentétéről beszélnek. Így a jelkép és az általa feltett kérdés világos: hagyjuk-e, hogy a gonosz éket verjen a világ északi és déli része közé. Engedjük-e, hogy a félelmek nyomán elszakadjon a világ két fele, és a kéznyújtás helyett a bezárkózást és az idegengyűlöletet válasszuk?
