Fabiny Tamás: Rogate vasárnapjának hetére

A keresztény élet három pillére az ige hallgatása, annak cselekvése és az imádság. 

Az evangéliumok arról tanúskodnak, hogy élete fordulópontjain hogyan imádkozott Jézus: a 40 napos pusztai böjtölés során, barátja, Lázár halálakor, a Gecsemáné kertben, vagy éppen a kereszten. De nemcsak ezekben a különleges, drámai élethelyzetekben elmondott imáit ismerjük. Jézus életének állandó szívverése volt az imádság. Akár egyedül volt, akár tanítványi körben. Imádkozott zsoltárokat idézve, és imádkozott saját szavaival. 

Jézus sok mindent elhagyott vagy megváltoztatott kora vallási gyakorlataiból: például a böjtöt, a szombattal kapcsolatos kötelességeket, ám az imádságot megtartotta, sőt a hitélet középpontjába helyezte azt. 

Övéinek ezt mondta: „Ti így imádkozzatok”, és megtanította nekik a Miatyánkot, ezt a legegyszerűbb, ugyanakkor legteljesebb imádságot. A legegyszerűbbet, hiszen kicsi gyermekek is mondhatják már csengő hangon, és a legteljesebbet, hiszen hosszasan lehetne elemezni tökéletes szerkezetét.  A teljességet jelentő hét kérést, amelyből az első három Istenre vonatkozik (a Te neved, a Te országod, a Te akaratod), a többi négy pedig az ember világára (a mi mindennapi kenyerünk, a mi vétkeink, a mi kísértéseink, a minket foglyul ejtő gonosz). Ez a legteljesebb imádság összeköti, abroncsként átfogja a földet. Még belegondolni is szédítő, hogy csak a mai napon, Rogate vasárnapján hány és hány helyen és mennyi különféle nyelven mondják ezt az imádságot. Talán nem mindenki tudja, hogy a templomokban azért szól a harang a Miatyánk alatt, hogy ha a kívülállók – otthon, útközben – ezt meghallják, akkor ők is be tudjanak kapcsolódni ebbe az imába. 

Jézus nem egyszerűen azt mondta, hogy ezt imádkozzátok, vagyis hogy lélektelen rutinnal, imamalomként mondjunk egy bizonyos szöveget, hanem hogy „így imádkozzatok”. Különböző korokban és élethelyzetekben aktualizálni lehet a Miatyánkot, a Mestertől tanultak jegyében.   Babits Mihály például így aktualizálja: 

Miatyánk, ki vagy a mennyekben,

Harcokban, bűnökben, szennyekben.

Rád tekint árva világod… 

Ugyanezt, egy másik történelmi korban így fogalmazza újra Rab Zsuzsa: 

Mi Atyánk! Ki vagy a mennyekben!

Ott vagy, igen, de jönnél egyszer le a földre,

Lépdelnél végig közöttünk,

Lehelne rád nyirkos

Kapuboltok szemétszaga,

Néznél be udvari ablakokon a szobákba,

Ahol feldöntött pálinkásüvegek közt

Egy pontra merednek az asszonyok… 

Igen, az ilyen hétköznapi realitások közt különösen is intenzív a vágy: „Jöjjön el a te országod!” Jézus ugyanakkor úgy hirdette meg ezt az eljövendő országot, hogy előbb lejött erre a földre, megismerte a mi emberlétünk megannyi nyomorúságát, és innen akar és tud felemelni bennünket. 

Az imádság ebben az elrugaszkodásban, felemelkedésben, Istenhez találásban segíthet minket.  

A Miatyánkot záró dicsőítés, az úgynevezett doxológia pedig újra és újra vigaszt és bátorítást jelenthet. „Tied az ország” – nem földi uralkodóké. „Tied a hatalom” – nem önjelölt vagy akár választott politikusoké. „Tied a dicsőség” – nem rövid szavatosságú sztároké. Ezért mondhatjuk most együtt, jó szívvel, a Miatyánk teljes szövegét: 

Mi atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!
Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség
mindörökké. Ámen.