Emlékezni szívvel, szemmel, lábbal, szóval – Mártír istentisztelet a soproni zsidó temetőben

„A zsidó ember egész testével imádkozik, és emlékezik. Ilyenkor nem nézünk se jobbra, se balra, csak a tényeket látjuk, gondolkozunk, kérdezünk és mesélünk. Arra kell készülni, amire eleink is készültek, hogy nem számíthatunk másra, csakis saját magunkra, és a Jóistenre!” – kezdte gondolatait Radnóti Zoltán rabbi, aki többek közt a Soproni Zsidó Hitközség rabbija is.

A menórának (egy hétágú gyertyatartó, amely a Mózes által látott égő csipkebokrot szimbolizálja. Eredetileg olajlámpás volt, csak sokkal később – a gyertya feltalálása után – vált gyertyatartóvá.) hét ága van. Három balra, három jobbra, egy középütt. Mindig úgy van beállítva a kanóc, hogy egyfelé mutasson, középre.

Emlékezünk először az érzelmeinkkel!

Ezekben a nyári hónapokban nemcsak a zsidóság, de az aggódó európai keresztények is egy hatvanhat évvel ezelőtti dátumra emlékeznek: Európa utcái és terei akkor épp vándorútra induló zsidó embereket láttak. Álmok szertefoszlása és könnyek zápora rengette meg a lelkeket, és a világ nem mozdult! Az események ördögi logikája nem éri be egyszeri erőszakkal. Ami megtörténhet egyszer, az megtörténhet máskor is. Holtak millióit újabb meggyilkolt milliók követhetik. Így volt ez mindig, ha az emberiség napirendre tér afölött, hogy embereket vallásuk, fajuk, származásuk, bőrszínűk, nemzetiségük, anyanyelvük miatt elnyomhatnak, kifoszthatnak, megkülönbözethetnek, megölhetnek. Így lehet ez ma is, ha vállrándítással fordulunk el egy gyűlöltből betört kirakat, egy felgyújtott autó láttán. Utólag szembenézni is végtelen teher. Felnőtt emberek szembe tudnak nézni hibáikkal, de ahhoz fel kellene nőni… szembenézni.

Másodszor emlékezzünk a szemünkkel…

Meg kellene érteni, hogy miért van a gyűlölet a világban, miért van a rasszizmus, és az antiszemitizmus, és annak egy furcsa ága, az antijudaizmus, amikor nem egy rasszt, hanem egy hitet támadnak, és próbálnak megsemmisíteni. Hiába a történelmi dokumentumok, a szubjektív visszaemlékezések. Élmények és érzelmek, amiket saját bőrünkön tapasztalunk. Meg szeretnénk érteni ezt az egészet, azt, hogyan tud eljutni a világ egy pillanat alatt oda, hogy megbélyegezzenek, és mint népet és vallást likvidálni akarjanak?! Ez a feladata az emlékezőknek! A legfájóbb, hogy az elmúlt tizenöt évben gyorsuló ütemben és egyre kiterjedtebben terjed a métely. Hiába minden erőfeszítés, tanítás. Pusztába kiáltott szó! Nem számít, mit tettek testvéreink itt ebben a hazában az állam építéséért, mit alkottak orvosaink, mérnökeink, művészeink, tanáraink. Tudjuk: vannak testvéreink, társaink, szövetségeseink, akik most is, itt is itt vannak, velünk, együtt, és mi velük. Csak az ő szavuk halk és szelíd, mint a mienk. Nem hallatszik a vad csörömpölés, a menetelő csatazaj közepette. A demokraták nem olyan fürgék, mint a rohamosztagosok. De ha elindulnak ők, a szelíd bátrak, győzni fognak! Ugyanezt érezhették akkor is, most is mindazok, akik megértették az idő parancsát, és volt bátorságuk cselekedni, az életükkel kiállni az üldözöttek mellett.

Harmadszor emlékezzünk a lábunkkal, a múltunkkal, ahova visszasétálunk imáinkban…

Összesűrűsödik a történelem. Egyek vagyunk a jeruzsálemi katonával az ókorban, aki egyistenhitét, kultúráját védte Rómával szemben. A középkor menekülései és pogromjai minket sem hagytak veretlenül. Az emancipáció korában boldog örömmel mondtuk Petőfi Nemzeti dalát és énekeltük Kölcsey Himnuszát. Persze tudtunk Dreyfus kapitány ügyéről, és Tiszaeszlárról, de hittük, hogy már közel van, amikor nem számít, hova születünk, minden nép és ember egyenlő lesz egyszer. Aztán már a pajeszről, a tiflinről nem is meséltünk. És nem értettük, amikor lezsidóztak, mit is jelent.

Negyedszer emlékezzünk a szánkkal, a szavainkkal…

Ez az emlékezés tiszteletadás az áldozatoknak, főhajtás azok előtt, akik mindent megtettek azért, hogy soha többé ne legyenek áldozatok. Ez az emlékezés lelki épülés azért, hogy a borzalmak soha többé ne fordulhassanak elő többet. Ez minden gondolkodó ember érdeke. Beszélgetni és írni kell róla, kőbe kell vésni, hogy kezdete legyen egy olyan lelki folyamatnak, amely tényleges megbékélést hoz a szívekben-lelkekben zsidók-nem zsidók között, megvalósítva egy békés, virágzó jövőt, együtt e hazában az ország javára és saját épülésünkre. Így végre nemcsak szülőföldünk, hanem hazánk is lehet e sebzett ország. Ezért kívánunk együtt békét, áldott nyugalmat, szilárd védelmet, gyarapodó jövőt barátainkkal együtt mindannyiunknak. Ezért ismételjük, kérjük, mondjuk: soha ne legyünk közönyösek, soha ne engedjük, hogy társunkat, barátainkat, embertársainkat okkal, vagy ok nélkül bántsák, megalázzák! Soha ne engedjük, hogy az emberi sorsok katasztrófája megismétlődhessék bármely kisebb, vagy nagyobb népcsoporttal!

Mi vagyunk azért a felelősök, hogy sorsunk mely irányt vesz! Az idősek felelőssége, hogy a fiatalokat emberségre tanítsák, távol tartva őket az ordas eszméktől! És a szépre és jóra fogékony ifjak felelőssége, hogy a történelmi tébolyokat megértve maguk és társaik, hazánk javára hasznosítsák ezt!

Figyelemmel és szolidáris szeretettel élhetünk csak emberséges életet vallásunkban, világnézetünkben hitelesen. Naponta szembe kell nézni az igazság és az igazságosság tükrével, ébren figyelve arra, ha ostobaságból, vagy bármely okból feltámad a gyűlölet lángja. Nagyon rövid az út a szívekben lobogó indulattól a porig égett házakig, hazáig, amelyben soha többé nem történhet meg, hogy megsemmisítő táborok épüljenek bárkinek, hogy aztán tömegsírok nyomait nyögje a föld.

Isten számon tart minden szenvedést, nem marad hűtlen ígéretéhez. Istenbe vetett bizalommal gondolunk hát minden idők mindenkori áldozataira, és éber szívvel figyeljük az idő jeleit, hogy a szörnyűségek ne ismétlődhessenek meg senki ellen napjainkban!

„Isten, minden test szellemének az Istene! Te ismered gondolatainkat, és fájdalmainkat. Adj örök békét, és nyugodalmat Sopron és az egész Magyarország mártírjainak. Fogadd őket szeretettel égi trónusod előtt. Könyörülj a névtelen szenteken, és emlékezz a meggyötörtek utolsó jajkiáltására. Bocsásd meg minden vétküket. Mint hősök hunytak el, emeld őket magadhoz kegyességedben.” – e szavakkal zárta a szertartást a rabbi.