Emlékezés Formanekné Missura Máriára

Ez a „sokat gondoltunk már régóta” nagyot ütött rajtam, de be kellett látnom, hogy bár október elsején éppen váratlanul ért halálhíre, valóban így volt: előzőleg sokat gondoltam rá.

Mégis, most, hogy nincs köztünk többé, most mégis az élő ember jön elő gondolataimban – mint mindenkiében. Milyen is volt ő?

Valóban élő, igazi, eleven ember az utolsó pillanatig.

Munkatársként mindig volt ötlete a problémák megoldására, mindig tudta, hol kell keresni, utánanézni, megtalálni a hiányzó adatokat. A kis ügyeket nem nagyította fel, a komoly kérdéseket nem kicsinyítette.

Barátnőként mindig volt egy biztató, jó szava, mégsem volt tolakodó. Úgy éreztem, jól ismer engem, észrevette, ha támogatásra volt szükségem, és jólesett, hogy számított neki a véleményem.

Mivel azonban gyerekkorunk óta egy gyülekezetbe tartoztunk, nemcsak munkatársként és barátnőként ismertem Májót, ahogy mi hívtuk, hanem …

-         üde nagylányként az ifjúsági körben;

-         okos és ambiciózus tanulóként, akit egyből felvettek az egyetemre latin és orosz szakra;

-         odaadóan szerelmes ifjú nőként, aki boldogan mondott igent az oltár előtt, és diplomája átvételekor már az első kisfiát ringatta.

-         háromgyerekes anyaként, aki fontosnak tartotta a szellemi és fizikai állapotának karbantartását. Otthoni évei alatt elvégezte a német szakot is az egyetemen, és mindig jólöltözött és csinos volt, jó volt ránézni.

-         gyülekezeti munkatársként, akinek természetes volt, hogy tehetségét egy templomi közösségben is hasznosítja, idejét a krisztusi közösségre is szánja. Lelkesen terveztük és tartottuk együtt a vasárnapi istentisztelet alatti gyerekbibliaköröket.

-         mint igazgatóhelyettest, aki teljesen elkötelezte magát egy iskola jó működéséért, nem számolgatva a honoráriumot, nem latolgatva a személyes nyereségeit.

-         Végül ismertem mint beteget, aki olyan belső energiákat tudott mozgósítani a hét éven át tartó küzdelem alatt, hogy alig hittük el körülötte, hogy valóban baj van.

Mik voltak ezek a belső energiák?

Nagyszerű volt a humora. Egy-egy rövid csüggedés után saját, idővel rendszeressé váló halálközeliségét is fűszerezni tudta kedves iróniával. Ő bíztatott minket, körülötte állókat.

Nem volt haragtartó. Olyannyira nem, hogy valóban el is felejtett minden sérelmet.

Az Úristen szavának közelében élt. Lelkész édesapja mellett természetes volt neki a templomi közelség, azonban többé vált ez megszokásnál, baráti körnél.

Csodálatos háziasszony volt. Férjének és három fiának naponta főzött, volt mindig sütemény, igazi otthont teremtett nekik, és ebben örömét lelte.

Lelkes tanár volt, akire a tanítás és a gyerekek doppingszerként hatottak. Örült, hogy taníthatott, örült, hogy diákok közelében lehetett napról napra.

Persze, mindez szinte túl szép, hisz nincs olyan, hogy valakinek csak jó oldala lenne! De minél hosszabb egy kapcsolat, és minél fontosabb a kapcsolat tudatos ápolása, annál világosabb, hogy megéri néha ütköztetni a nézeteket, megéri időnként vitatkozni, megéri időnként egyet nem érteni. Hiszen ezektől az erőfeszítésektől nem csak mélyül a barátság és a munkatársi viszony, hanem – ha kitartunk egymás mellett – jó irányba formál, mélyít mindkettőnket.

Így volt ez Máriával, Májóval is. Hálás vagyok az Úristennek, hogy ismerhettem, szerethettem, örömében, bánatában osztozhattam. Sok még a „miért”, nehéz az elfogadás, a hiány erős, de az emlék szép.

2011. október 24.

Ittzés Szilvia

angol munkaközösség-vezető,

Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium