Elvette reménytelenségemet – Dr. Munib A. Younan püspök húsvéti üzenete
„Van bárki a földön, aki ne tapasztalta volna meg a reménytelenséget? Ez a tapasztalat olyannyira természetes, hogy úgy gondolom, mindannyian jól ismerjük jeleit: könnyek, ellankadás, zavart gondolkodás, félelem, visszahúzódás. Így könnyen el tudjuk képzelni, hogyan érezhetett Magdalai Mária, amikor Jézus üres sírjához érkezett. Pár nappal azelőtt látta Urát és Szabadítóját, Jézust, keresztre feszítve. Azért ment a kertbe, hogy megkenje drága olajokkal szeretett Mesterének halott testét. De amikor megérkezett, nem végezhette el ezt a megszokott rituálét. Jézus teste eltűnt” – írta az LVSZ alelnöke, a Szentföldi és Jordániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke, dr. Munib A. Younan húsvéti üzenetében, amelynek magyar kivonatát Horváth-Hegyi Áron jóvoltából tesszük közkinccsé. A levél eredeti formában, angolul is elolvasható a mellékletben, .doc formában.
„Elvitték az én Uramat!” – kiáltotta sírva. Az Ura - aki reményét jelentette ebben és a következő életben - eltűnt. Futott, hogy elvigye a hírt a tanítványoknak, akik azonnal odasiettek a sírhoz, hogy megbizonyosodjanak a szörnyű igazságról - Jézus teste valóban eltűnt. Azután, mondja az ige, reményt vesztve hazamentek.
De Mária maradt – talán gyászolni, talán hogy megfejtse a misztériumot. Nem tudhatjuk, mi minden futott át megtört szívében és meggyötört elméjében. Az üres sír mellett állva ismét betekintett, mint aki újra meg akar bizonyosodni a szomorú valóságról. Ekkor meglátott két angyalt. „Miért sírsz?” – kérdezték. És ismét, a férfi, akit ő nem ismert, megkérdezte: „Miért sírsz?”
Ugyanazon szavakkal válaszol, amivel a tanítványoknak: „Elvitték az én Uramat!” Könnyei, mozdulatai ugyanezt kiáltják: „Elvitték az én reménységemet!”
Jeruzsálem, a feltámadás helyszíne, a remény városa kellene, hogy legyen. Azonban sokan itt izraeliek és palesztinok egyaránt könnyen azonosulnak Mária szomorúságával. Úgy érezzük, nincs remény. Sírunk. Ellankadunk. Nem tudunk tisztán gondolkodni. Félünk. Visszavonulunk helyünkre, politikai állásfoglalásunkhoz, véleményünkhöz, és becsukjuk az ajtót. A szélsőségesen gondolkodók szent iratokkal próbálják politikai helyzetüket megerősíteni, és ezzel mintegy vallási köntösbe bújtatják a konfliktust. A lerombolt házak, a vérfoltok, a bizalmatlanság, az erőszak, a félelem, a gyűlölet, a katonai akciók egy sötét, ijesztő sírként láttatják velünk helyzetünket. Az üres sírba tekintő Máriához hasonlóan mi is azt mondjuk: „Elvitték az Urunkat. Elvették reményünket. És nem tudjuk, hova tették!”
Mi, a Szentföldi Evangélikus Egyházban érezzük, hogy fontos küldetésünk van. Máriához hasonlóan, ezen a földön maradtunk, hogy meghaljunk a békéért és igazságért. Ahogyan Jézus Máriát a feltámadás apostolának hívta, úgy vagyunk mi, palesztinai keresztyének, a reménység apostolai küzdelmeink és reménytelenségünk ellenére. Gyülekezeteink, iskoláink és intézményeink fontos szerepet töltenek be a remény keresésében és mutatásában, Palesztina társadalmában. Gyülekezeti tagjaink napi küzdelme a keresztyén bizonyságtételben bátoríthatja barátainkat és testvéreinket világszerte. Erőfeszítésünk a palesztinok és az izraeliek közötti hídépítésben arra készít fel bennünket, hogy békében élhessünk majd egy politikai megegyezést követően. Párbeszédünk a muszlimokkal és zsidó hitűekkel arra ösztönözhet más keresztyéneket, hogy határokat lépjenek át a béke építésében, ebben a megtört világban. Ahogyan Pál mondja Jézusról: „Mert Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat, az ellenségeskedést az Ö testében.” (Ef 2, 14-15b)
Amíg hiszek a feltámadott Krisztusban, a kétségbeesés soha nem lesz úrrá reménységemen. Megbíz és elküld bennünket – ahogyan Máriát is –, hogy elmondjuk a világnak, Ő feltámadt. És, ahogyan Mária, nem a sírban kell a reménységet keresnem. Mert Jézus nincs ott – kint van az élők között, hív minket, hogy kövessük Őt a békéltetés szolgálatában. Urunk nincs többé a sírban, de ott van azoknak az életében, akik vágynak az igazságra, a megbocsátásra és a megbékélésre.
Indítson téged is arra ez a remény, mely Jeruzsálemben kezdődött a feltámadt Krisztussal és ma is folytatódik bennünk, hogy bátran mondd velünk és minden hívővel:
Krisztus feltámadt, valóban feltámadt!
