Ecclesia semper reformanda – az egyház mindig reformációra szorul

XVI. Benedek pápa Németországban tett látogatása, ismereteim szerint, nagy várakozás után nagy csalódást jelentett mind protestáns, mind római katolikus körökben, ahogy például tömören a Süddeutsche Zeitung beszámolójában így fogalmaz: „Jött, szólt, csalódást keltett”. Németül még élesebben hangzik: „Er kam, sprach und enttäuschte”. A Magyar Római Katolikus Egyház szelídebben fogalmaz, amikor az Új Ember (2011. október 2.-i számában) így foglalja össze a jövővel kapcsolatos pápai mottót: „Ahol Isten, ott a jövő”. Ezzel az alapgondolattal nyúlt hozzá minden mai aktuális kérdéshez: politikai, gazdasági, erkölcsi, kulturális jelenkori problémákhoz, amit mai bajoknak, zűrzavarnak szoktunk nevezni, beleértve az iszlámmal és zsidósággal kapcsolatos kérdéseket, ugyanígy az egyházi abúzusokkal (szexuális bűnökkel) kapcsolatos jelenségeket.  

Mi most arra hívjuk fel a figyelmet, amit ismereteink szerint dr. Otto Hermann Pesch, a római katolikus teológiai professzor előadásában, értékelésében, hosszú cikkében írt le, és minden érintett felekezet és közösség igen jelentősnek tartott. A vulgáris olvasóközönség számára tíz pontba foglalta jövőre mutató összegzését, amit így is summázhatunk: vajon milyen ökumenikus hatás várható Luther egykori, a pápával kapcsolatos kritikájának a mai eszmecserékben, mi történhetne, ha a pápa is és a jövendőbeli pápa is megfogadná ezeket a javaslatokat. Magyar római katolikus értelmiségi (Eisenbarth Krisztina) fordítását használva protestáns terminológiával közlöm a Christ in der Gegenwart című német katolikus hetilap hosszabb cikkének e részletét.  A folyóirat szeptemberi ünnepi száma részletesen mutatja be a németországi látogatás eseményeit, pl. az ágoston-rendi erfurti kolostorban tett találkozást a Német Evangélikus Egyház vezetőivel, vagy az erfurti, talán milliós nagyságrendű hívő jelenlétében pontifikált mise prédikáció-részletét. Röviden foglaljuk össze, ami minket is érdekel és amiről még teológusok, lelkészek és gyülekezeti tagok kell, hogy beszélgetést folytassanak.  

1. A pápa a jövőben kötelezettséget vállalhatna arra, hogy egy létrejövő egyházi közösség esetében semmiféle módon nem tart igényt törvényhozói, bíráskodási jogára, vagyis a iurisdictio-ra. Nem tart indokoltnak vagy szükségesnek mindent, ami az első évezredben alakult ki. Az új egyházi közösség nem követelheti meg az I. Vatikáni Zsinat pápai tévedhetetlenségre vonatkozó elismerést. 
2. A pápának le kellene mondania azokról a történelem során kialakult jogairól, amelyek veszélyeztetnék más egyházak bizalmát. Ez a követelmény párhuzamba állítja a II. Vatikáni Zsinat egyik nyilatkozatát, ami szerint az egyháznak le kell mondania az állam felé törvényesen megszerzett jogairól, amelyek veszélyeztetik a tanúságtételének hitelességét (lásd a különböző határozatokat és nyilatkozatokat). 
3. A pápának ki kellene jelentenie, hogy a reformáció egyházai teljes értelemben véve egyházak  (Lumen Gentium 15. fejezet).  Az egymástól elszakadt egyházak tagjai üdvösségüket saját egyházuk által, saját egyházukban nyerhetik el. Ez közvetett elismerést jelent azon a téren, miszerint a párbeszéd csak azonos „szemmagasságban”, azaz egyenrangú felek között folytatható. 
4. A pápának a jövőben a többi egyházzal együtt meg kellene vonnia az utóbbi évtizedek ökumenikus tárgyalásait, eredményeit és mérlegét.  Így nem kellene a jövőben Ádám és Évánál kezdeni a párbeszédet.  Ugyanakkor figyelembe kell venni, hogy a Római Katolikus Egyház hivatalosan csak a II. Vatikáni Zsinaton csatlakozott az ökumenikus törekvésekhez. Innentől kezdve (1962) váltak lehetségessé és szükségessé a különböző nemzeti és nemzetközi szervezetek, fórumok stb.  Bizonyos, hogy az elmúlt évek során mindkét fél sokat tanult a másiktól. Az eredmények semmiképpen sem merülhetnek feledésbe.  
5. A pápa fogadja el, hogy az egymással közösségre lépő egyházak nem szükségszerűen kötelesek valamennyi jellegzetesen katolikus jámborsági (kegyességi) gyakorlatot magukévá tenni.  Az igazságoknak is van hierarchiájuk, és ez a párbeszéd ügyében nagy hangsúlyt kap. Nem kellene például a protestáns egyházaknak a szentek tiszteletében vagy a Mária-kultuszban a rómaiak gyakorlatát követniük (erről részletesen ír az Ágostai Hitvallás és az Apológia 21. cikke: A szentek segítségül hívása címen, és ebben megkülönbözteti a csak Istennek járó adorációt a szenteknek szóló tisztelettől). 
6. A pápának a jövőben el kellene határoznia, hogy elfogadja a protestáns (evangélikus és református) egyházi hivatal apostoli érvényét, figyelembe véve az 1999-ben létrejött Közös Nyilatkozat szellemét, ami szerint az evangélikusok is megtartották az apostolok tanításában és hitében való kontinuitást. Nem kellene feltételként szabni az apostoli successio kézrátétellel történő folytatását, ami a reformációban megszakadt (evangélikus felfogás szerint nem szakadt meg az evangélium folytonos hirdetése a 16. századig sem). 
7. A pápának a jövőben ki kellene mondania az Úrvacsorában, Eucharistiában a kölcsönös részvétel lehetőségét, ami még nem azonos a különböző egyházak teljes eucharisztikus közösségével (például ortodoxia).   Tapintatosan kell vigyázni a vegyes összetételű házasságokra és családokra. Gyakorlati lelkipásztori gondoskodással kell kezelni a vegyes összetételű családokat. 
8. A pápának a jövőben nyilvánosan kellene elhatárolódnia a római egyház minden ökumené ellenes álláspontjától.  Ez azt is jelenti, hogy a pápának kell rámutatnia arra,  hogy a keresztények egységét ellenző álláspontok a valóságban csak magánvélemények lehetnek.  
9. Kifejezetten buzdítania kell a jövőben a pápának azt, hogy a hívek gyülekezeti szinten is folytassanak ökumenikus párbeszédet. Ha ugyan a hívek nem szereznek tapasztalatot a hitben kibontakozó közösségről a maguk szintjén, úgy az egyházi felelősök hivatalos ökumenikus törekvései nem vernek gyökeret. 
10. Kérjük, ne szülessenek ezentúl „búcsúcédulák” a 21. században. Ami például az Úr 2000. esztendejében a pápai dokumentumokban napvilágot látott, az legfeljebb üres szóvirág marad, és a búcsú római katolikus lényegét is képtelen kifejezni, ti. hogy a bűnbánat méltó gyümölcseit teremjük. Ez esetben a búcsúval kapcsolatban egyértelmű pápai nyilatkozat lehetne talán az első lépés Luther rehabilitációjának útján. Ha ez nem történik meg, a 2017-es esztendő nem válhat ökumenikus eseménnyé, sem a reformáció hazájában, Németországban, sem a globalizálódó mai világunkban. 

A rövidített szöveg közlőjeként is kíváncsian várom, nyilvánvalóan az olvasókkal együtt, milyen visszhangja támad dr. Otto H. Pesch professzor kitűnő és bátor értékelésével kapcsolatban. A hosszú, terjedelmes előadás részletes közlése inkább csak szakembereket foglalkoztathat, de a rövidített tíz pont ízelítőt nyújthat a római katolikus váradalmakból is.