Dr. Fabiny Tamás: Lomtalanítás
„Micsoda szégyen! Hogy ezt kellett megérnem! – méltatlankodott az ócska hűtőszekrény, amikor határozott mozdulatokkal a járda szélére állították. Amíg a két tagbaszakadt férfi a következő szállítmányért indult, ő – oldalát fájlalva – tovább dohogott magában: Szóval ezt érdemlem több évtizedes szolgálat után – mondta fagyosan –, pedig micsoda erőfeszítésembe került, hogy kánikula idején lehűtsem a pudingjukat és a nyavalyás sörüket. Most, hogy megöregedtem, bezzeg az utcára tesznek. Lecserélnek egy fiatalabbra: hivalkodó külsejével elvette az eszüket egy újabb típus…” Elhangzott: Kossuth Rádió, Vasárnapi Újság, Lélektől lélekig, 2009. április 19.
Itt tartott a háborgásban, amikor a férfiak egy öreg díványt fektettek mellé. Huzata megkopott, egy helyen rugója is töröttnek látszott. Eleinte nyikorogva fészkelődött a számára szokatlan környezetben, majd – kis porfelhőket eregetve – ő is megszólalt:
„Úgy döntöttek, tőlem is megszabadulnak. Pedig milyen tapintattal őriztem álmukat! Legjobban a hancúrozó gyerekeket szerettem, még ugrálhattak is rajtam. Az évtizedek során kissé vesztettem ruganyosságomból, ezért most új bútor után néztek. Az öreget meg szégyenszemre kiteszik az utcára…”
Ekkor nagy ívben egy kibelezett játék mackó zuhant a járda szélére. Mancsaival végigtapogatta sajgó testrészeit, közben fájdalmasan így brummogott magában: „Kibeleztek, felkoncoltak, meggyaláztak! Én, akivel több nemzedék nőtt fel, aki mindig hűséges és vidám társ voltam, egyszerre csak fölöslegessé váltam. De nem a gyerekek untak rám, hanem a szülők vették fejükbe, hogy elektromos játékcsodákat vásárolnak gyerekeiknek.
Nem folytathatta kesergőjét, mert hatalmas nyekkenéssel egy fekete-fehér képernyőjű televízió került közéjük. Recsegő hangon üdvözölte sorstársait:
„Maguk is ide kerültek, barátaim? Szép kis eset, mondhatom. Nekem már a régi kávédaráló leselejtezésekor gyanús lett sok minden. Emlékszem, ahogy szegény öreget a kukába hajították. Igaz, kicsit betegeskedtem az utóbbi időben, de azért nem kellett volna ilyen sürgősen üzemképtelennek nyilvánítani. Azt vágták a szemembe, hogy engem már nem érdemes megjavíttatni, és dvd-hez sem lehet csatlakoztatni.”
Töröttes keretben Nagyapa katonaruhás képe landolt a díványon. Az öreg méltatlankodva nézett körül, majd tömött bajusza alatt mormolni kezdte: „Ezt azért nem vártam volna a fiataloktól. Most, hogy szegény nejem is meghalt, felforgatták az egész lakást. Elhatározták, hogy kidobnak mindent, ami régi, ami úgymond méltatlan az ő modern berendezésükhöz és felfogásukhoz. Azért az utolsó pillanatig bíztam benne, hogy legalább kegyeletből megőriznek, és egy eldugott sarokban megtűrnek. De íme, engem is halálra ítéltek.”
A lomtalanítás a végéhez közeledett. Legvégül az egyik férfi kis feszületet dobott a kitett tárgyak közé. Hirtelen valamennyien elhallgattak, és riadtan nézték a kopott-barna keresztet, rajta az aranyozott testtel. Az eséstől letört a fél karja, s a lába is megrepedt. Látszott, a vékony drót már nehezen tartja össze a kis gipszfigurát. A hűtőszekrény, a mackó és a többiek rémült várakozással lesték, mit szól a feszület a kilakoltatáshoz. De az néma maradt. A megtört test kitárt karokkal függött a kereszten, arca a díványba fúródott. De száját nem nyitotta szóra.
A nagy csöndet néhány perc múlva egy kisfiú vidám szandálcsattogása törte meg. A járdaszéli kupachoz érve kíváncsian megállt a halálra ítélt tárgyak előtt. Egy ideig a fridzsiderrel, majd a televízióval foglalkozott, aztán úgy tűnt, szívesen magával vinné a mackót. Végül a feszületet vette kezébe, és hosszasan, figyelmesen nézte. „Ezt választom! Szükség lehet rá otthon”, mondta félhangosan, majd futólépésben hazaindult vele. Parányi alakját hamarosan elnyelte a hatalmas bérház lépcsőháza.
A feszület nem maradt a szemétkupac tetején. Húsvét után vagyunk. „Az Úr feltámadt.”
