Dr. Fabiny Tamás: Egy közszereplő beismerő vallomása
Tisztelt Fővárosi Bíróság! Vallomást kívánok tenni. Önök 2007. február 8-án hirdettek ítéletet hat egykori és mai egyházi vezető ügyében. A per tárgya az volt, hogy közszereplőknek minősülnek-e a püspökök és általában a lelkészek. Nemleges válasz esetén ugyanis nem kutathatók a Történeti Hivatalban velük kapcsolatban esetleg fellelhető iratok az úgynevezett ügynökügyben. A törvény ezt csak a közszereplők esetében engedi meg, és az egyházi vezetők maguk nyilatkozhattak arról, hogy közszereplőnek tartják-e magukat, vagy sem. Dr. Fabiny Tamás, püspök, Északi Egyházkerület. A cikk megjelent: Evangélikus Élet, 2007. 07. szám
Dr. Fabiny Tamás
Bölcskei Gusztáv püspök, a reformátusok zsinati elnöke igennel felelt, több római katolikus, evangélikus és zsidó vezető azonban nemmel. Kozák Dániel, a próbapert elindító újságíró ekképpen fogalmazta meg velük kapcsolatos gyanúját: „Aki ennyire védekezik a közszereplősége ellen, az múltját homályba óhajtja burkolni. Józan paraszti ésszel nem lehet arra a következtetésre jutni, hogy komoly oka van a közszereplői mivolt elleni hadakozásnak.”
A szerző mondatszerkesztését ugyan meglehetősen csikorgónak tartom, ám azt készséggel elismerem: helyesebb lett volna, ha az érintett személyek természetes módon vállalják „közszereplői mivoltukat”. Döntésüket ezzel együtt józan paraszti ésszel is tiszteletben kell tartani; okát pedig akár az egyházi autonómia védelmében is láthatjuk, nem pedig abban – ahogy azt az újságíró sugalmazza –, hogy ők bizonyára kapcsolatban álltak az előző rendszer állambiztonságával. Innen már csak egy lépés az a feltételezés, hogy a papok gyónási titkokat adtak tovább, vagy – Bacsó Péter A tanújának szellemében – ürgebőrbe kötött bibliai aranymondásokkal etették volna a kapitális harcsákat.
Tisztelt Bíróság!
Nem az egyház és az ügynökkérdés tárgykörében szeretnék most szólni; erről a témáról írtam már egyet s mást. Engedtessék meg, hogy most csak utaljak következő szerény dolgozataimra: Júdások és Péterek (Evangélikus Élet, 2002. július 14.); „Ítélj meg, Istenem…” (Evangélikus Élet, 2005. március 13.); Elnézés helyett bocsánat – hogy ne legyünk maszatos egyház (Evangélikus Élet, 2006. május 28.); továbbá kitértem erre a kérdésre püspöki székfoglalómban is (Evangélikus Élet, 2006. április 2.). Nem is a per időzítésén szeretnék elmélkedni, hogy tudniillik ezzel némelyek esetleg a közfigyelmet igyekeznek elterelni a súlyos társadalmi konfliktusokról és a leselkedő gazdasági válságról. Sokan bizonyára örülnek, hogy az újságoknak legalább néhány hasábja nem az egészségügy nyomorúságairól, hanem „alperes egyházi méltóságok” vereségéről szól. Mondom, tisztelt bíróság, ezúttal nem ezekről a összefüggésekről szeretnék szólni, hanem mindössze a Fővárosi Bíróságnak azzal az ítéletével kapcsolatban kívánok beismerő vallomást tenni, hogy a püspökök közszereplőnek minősülnek.
Talán meglepetést keltek, ám szeretném ezt a döntést Önöknek őszinte szívvel megköszönni, tisztelt bíróság. Ugyanis be kell ismernem: magam is azt vallom, hogy az egyházak vezetői bizony közszereplők. Ám éppen ezért tisztelettel kérem Önöket, ne tessenek csodálkozni vagy éppen tiltakozni abban az esetben, ha püspökként állást merészelünk foglalni olyan kérdésekben, mint például a politika és az emberi tisztesség, a gazdaság és az etika, a média és az igazmondás viszonya. Bizony, lehet szavunk a globális felmelegedéssel, a munkanélküliséggel vagy éppen a szexuáletikával kapcsolatban.
Minderre nem a Fővárosi Bíróság ítélete indít minket, hanem Mesterünknek, a názáreti Jézusnak a szava, aki azt mondta tanítványainak, hogy menjenek el szerte a világba (Mk 16,15), sőt úgy küldte őket, „mint juhokat a farkasok közé” (Mt 10,16), egy helyen pedig azt mondta nekik, hogy „amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek” (Mt 10,27), végül pedig így imádkozott értük: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn 17,15)
Közszereplő volt-e Jézus? Természetesen igen, hiszen nyilvánosan tanított. Amikor pedig arról kérdezték, hogy szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy sem (Mt 22,17), akkor bizony – a Fővárosi Bíróság szavainak megfelelően – „feladatszerűen befolyásolta a politikai közvéleményt”. Valljuk meg, mindezért meg is kapta a magáét, és a Golgotán nyilvános kivégzésben volt része, vagyis halála pillanatáig közszereplő maradt.
Miért mondom el mindezt? Egyrészt mert tudom, hogy nem nagyobb a tanítvány a mesterénél. Másrészt hogy elejét vegyem azoknak a tiltakozásoknak, amelyek megvonnák jogomat, hogy állást foglaljak példának okáért a Parlamentet körülzáró kordon ügyében. Vagy hogy „feladatszerűen befolyásoljam a politikai közvéleményt” az iraki háborúról vagy éppen a hazai pártokról és vezetőikről alkotott véleményem kimondásával. Vagy hogy szót emeljek a multik gátlástalanságával vagy a plázák pöffeszkedő terjeszkedésével szemben.
Önök, tisztelt Fővárosi Bíróság, azt a sokáig sulykolt tételt cáfolták ítéletükkel, hogy a vallás magánügy. Bizony nem az! Társadalmi közügy, hogy az egyházak szabadon fejthessék ki tevékenységüket, szólhassanak hozzá közéleti kérdésekhez, nevelhessék az ifjúságot, létesíthessenek kórházat, legyenek jelen a médiában. Remélem, hogy mind a hívek, mind a törvényhozók az Önök elvi állásfoglalása alapján járnak el mindenkor, és így egyszer s mindenkorra feledésbe merül a „sekrestyekereszténység” gondolata.
Tisztelt Bíróság! Ítéletük ellen a magam részéről nem nyújtok be fellebbezést.
