Delfinlét

Sára a sötétben kuksolt. A mellette lévő ágyról lassú, ütemes lélegzetvételek hallatszottak. Johanna mélyen aludt. Valószínűleg épp arról álmodott, hogy a strandon minden fiú fejét elcsavarja.Sára akaratlanul is ökölbe szorította a kezét. Gyűlölte, hogy a nyári szünidei szabadságán Johannával kell megosztania a szobáját.
Johanna apja, Mihály tulajdonképpen még rendben is volt. Sárának anyja új pasijában semmi kivetnivalója nem akadt. De annak 16 éves lánya, egy boszorkány volt. Johannát nem érdekelte más, csak a fiúk, a ruhák és megint csak a ruhák. A legszívesebben barbie-rózsaszínt hordott, vagy full pirosat, nehogy valaki átnézhessen rajta.
Sára Johanna számára egy kicsi baba volt, szerény, naiv, akit állandóan a tenger titkai foglalkoztattak. Miért csillog kéken a víz? Hogyan élnek a bálnák? Mi a titka az apálynak és a dagálynak? Hogyan jöttek létre a tengerek? Milyen ismeretlen lények élnek az óceánokban, amelyeket az emberek még nem is ismernek?
Ezzel a világgal azonban Johanna semmit sem tudott kezdeni.
Sára számára világos volt, hogy ő és Johanna sosem fognak jól kijönni egymással.
Túlságosan is különböztek – mint a tűz és a víz. Sára titokban már abban is reménykedett, hogy egyszer anyja és Mihály majd szakítani fognak egymással. De sajnos jelen pillanatban ez egészen másképp nézett ki, a szerelmespár ugyanis kiválóan kijött egymással.Sőt, most még együtt is utaztak üdülni, Szardínia szigetére!
Kezdetben Sára nem is akart velük menni. De aztán az anyja megemlítette, hogy a környéken nemrégiben delfineket láttak és Sára azonnal beleegyezett az utazásba.
A lány mindennél jobban szerette ezeket az állatokat. Már kisgyerekként is vonzalmat érzett irántuk. A többi lányt a macskák érdekelték, Sára meg csak olyan dolgokat gyűjtött, amik valahogyan a delfinekkel függtek össze.
Még egy delfines naplót is vezetett, amelyben információk, fényképek és személyes emlékek voltak összegyűjtve róluk.
Egyszer az osztályával még egy delfináriumba is elmentek. A kirándulás ugyan érdekes volt, de Sárának inkább fájt, a fogságban tartott állatok látványa. Bizonyára szebb lett volna, ha a delfineket szabadon láthatja.
Ettől a gondolattól gyorsabban kezdett Sára szíve verni. A hotel étteremben elfogyasztott vacsora alatt hallotta, amikor a mellettük lévő asztalnál arról beszélgettek, hogy delfineket láttak a partoknál feltűnni.
A legszívesebben evés után már rohant is volna a partra, de nem lehetett, mert anyja és annak barátja egy másik házaspárral elegyedtek beszélgetésbe, utána pedig már túl késő volt a sétához és nem engedték ki. De hogy a delfinek még holnap is itt lesznek, az nem volt garantált tény.
Sára holnap ünnepelte tizenharmadik születésnapját. Johanna ágyára meredt. Hullamereven és mélyen aludt. Most azonban megmozdult és a hátára gurult át. Röviddel ezután azonban újra hangosan szuszogni, majdhogynem horkolni kezdett. Sára a szemeit forgatta. Aztán a kis órára tévedt a tekintete: nemsokára éjfél lesz.
Nemsokára szülinapja lesz.
Hirtelen Sára nem tudott szabadulni egy őrült gondolattól, amely kalandra sarkallta őt. Az izgalomtól libabőrös lett a karja is.
Lehetséges, hogy a delfinek még mindig itt vannak? Az éjszaka kellős közepén?
Az emberek aludtak, a strand üres volt. Senki sem zavarta a delfineket. Talán egészen a part széléhez merészkednek ilyenkor? Bizonyára csodálatos lehet a holdfényben fénylő, fel-felvillanó, fickándozó testüket nézni…
Sára tehát elhatározta, hogy lemegy a strandra, titokban, egyedül, mert ott akarta a szülinapját ünnepelni.
Felhajtotta hát a takarót és a lábait kirakta az ágyból. Halkan levette hálóingét, felvette a bikinijét, egy törülközőt a táskájába nyomott és halkan kinyitotta a terasz ajtaját. Már kint is volt, átmászott a magas teraszfalon, és a strand felé vette útját.
Az út szélén jobbra és balra álló lámpák gyenge fénybe öltöztették a homokos partot. A hotelből még kihallatszott a zene és az emberek beszédének hangja. Sára óvatosan nézett el válla fölött a kerthelyiség felé.
A bungalójuk ablaka sötét maradt. Senki sem vette észre, hogy elment onnan.
Az éjszaka csillagos volt. A strand azonban nem volt annyira elhagyatott, mint az Sára elvárta volna. Balra tőle egy szerelmespár csókolózott. Ringó mozgásban forrt össze testük. A szél gyengéden fújdogált. A másik oldalt egy másik szerelmespár ült. Egymás vállát karolták és szerelmes szavakat suttogtak. Sára megpróbált nem rájuk figyelni, hanem inkább tovább ment, egészen a tengerig.
A hullámok a partot nyaldosták. Sára levette papucsát és lábujjával a homokba fúrt. Imádta, ahogy a szemcsék kicsi parányai csiklandozták lábfejét. A víz kellemesen meleg volt. A hullámok elhúzták lábai alól a homokszemcséket.
Valahol tizenkettőt ütött egy óra. Éjfél!
Valamiféle megmagyarázhatatlan boldogság érzése járta át egész lelkét. Születésnapja volt!
Ünnepélyes hangulatba került. Helyes döntés volt, hogy otthagyta a bungalót és eljött ide a strandra. Valahogyan egynek érezte magát a tengerrel, az éjszakával és a csillagokkal. Még Johannát is elfelejtette.
Hirtelen Sára észrevette, hogy odakint valami mozog a vízben. Megerőltette és kigúvasztotta szemeit. Négy vagy öt sötét pont látszódott. Úszók? Vagy delfinek?
A feszültségtől a levegőt is elfelejtette kiereszteni. Aztán meg persze beszívni. Az egyik pont távolodni látszott a többiektől. Sára a hullámokra meredt. Vajon egy ember képes lenne ilyen gyorsan úszni?
Aztán az egyik árnyék kiugrott a vízből. Valóban! Bizonyossá vált, hogy ezek delfinek!
Most már semmi sem tarthatta ott a parton. Anyja biztosan most pánikrohamot kapna, ha megtudná, hogy Sára az éjszaka kellős közepén úszni ment a Földközi-tengerbe. De Sára nem tervezte, hogy neki vagy akár egyik barátnőjének is beszámoljon erről az éjszakai kalandjáról.Gyorsan belegázolt a vízbe és erős karhúzásokkal úszni kezdett. A hullámok hátukon vitték őt. Egy idő után aztán hátára fordult és a part felé nézett. Meg is lepődött, milyen sokat úszott kifelé. A strandon lévő fáklyák szentjánosbogarakként világítottak. A hotel színes fényei már csak kis pontocskáknak tűntek. Sára épp azon gondolkodott, talán ideje lenne visszafordulni, amikor hirtelen egy delfin tűnt fel mellette.
Egy elég nagy állat volt, egy fekete árnyék a vízben, ami lassan körözni kezdett körülötte. Sára szíve izgatottan kalapált és határtalanul boldog volt születésnapi ajándéka miatt.
A közelben még négy állatot fedezett fel. Sára tudta, hogy a delfineknek nagyon fejlett jelzőrendszerük van és egy idegen tárgyat, vagy akár egy embert is kiválóan meg tudnak vizsgálni, szinte átvilágítják a vizsgálatuk tárgyát.
- Nem vagyok olyan, mint ti – suttogta Sára. – Én egy embergyerek vagyok, de nagyon szeretem a delfineket.
Lehet, hogy a delfinek is érzeték, hogy Sára egyáltalán nem fél tőlük, mindenesetre körbevették őt és beszélgetni kezdtek egymással.Halk, kérdő hangok voltak ezek. Sárának az volt a benyomása, hogy valamiképp érti a nyelvüket. A hangok fülében úgy csengtek, mintha emberi hangok lennének, amelyeket egy fal mögül hallgat ki. Mondat-melódia volt ez.
Végül az egyik delfin összeszedte bátorságát, odaúszott hozzá, és egyik uszonyával megérintette Sára kezét.
Sárának elállt a lélegzete meglepődésében. A delfin bízik benne!Most már a többi állat is közelebb jött és Sára érezte, ahogy a lábát, oldalát óvatosan megérintik az állatok. Gyengéd érintések voltak ezek, kíváncsiak, és barátságosak. Sára legszívesebben örömdalt zengett volna.
Legyek az álomban delfin,
Ki pontok között, könnyedén úszik tova,
Lebeg és sodródik,
Mély vizeken hánykolódik, és érzi a messzi másikat.
Delfin, delfin tervérem,
Bárcsak én is hozzád hasonló
Fürge uszonyú tengeri kisgyermek lehetnék!
Ezt a versikét Sára egy képeslapon olvasta, amin egy delfin képe volt látható. A képeslapot valamikor Sára apja küldte Sára anyjának. Dávid azonban még Sára születése előtt elhagyta Máriát, így Sára sosem ismerhette meg az apját.
De ezt a versikét már óvodás korában kívülről fújta. Számtalanszor el is dudorászta magának, saját dallamkával, hátha abban valamiféle magyarázatot talál majd arra, milyen is volt az apja és miért hagyta el őket.
- Szeretnék olyan lenni, mint te – mormolta boldogan maga elé Sára. Aztán a teste hirtelen bizseregni kezdett és Sára megrémült. Fájdalom hasított át rajta. A háta kiegyenesedett, nyaka megmerevedett, szédülni kezdett. Hirtelen már nem is érezte a lábait. Füleiben a hangok süketítően élessé váltak és elveszítette az öntudatát.
Csend és semmi.
Semmi és csend.
Súlytalanság, lebegés.
Valahol lebegett.
Öntudatlansága azonban csak pár másodpercig tarthatott, de amikor Sára magához tért a delfinek már el is tűntek mellőle. Hangjukat már csak a távolból hallotta. Legalább háromszáz méterre eltávolodtak tőle, túlságosan messze, hogy újra utolérje őket.
De mi volt ez? Mintha hallotta volna a halakat hozzá szólni… mintha a tenger alját is érzékelte volna. Tudta, hogy valahol alatta egy halraj siklott át, és egy kis rákocska kapirgált.
A tenger mélyén egy tönkrement halászhaló honolt, és körvonalait is látta, bár a csillagok fénye biztosan nem világíthatta meg azt.
A nagy sziklák és a kagylók is élethűbbek lettek egyszerre, valahogy mindent olyan közelinek érzett magához.
Ez nem lehet igaz! Miért hallok mindent? Miért olyan egyszerű most az úszás?
A hihetetlenség ellenére minden túlságosan is kézzelfogható lett. Tudta, hogyan kell a farkával csapkodni, bár előtte még sosem volt farokuszonya. Még a vízből is ki tudott ugrani, és ívben fickándozni, mint a delfinek.
Hihetetlen!
A víz kevés ellenállást tanúsított. Mintha csak lebegett volna, olyan érzés volt úszkálni. És a lélegzete. A tüdeje mintha sokkal nagyobb lett volna. Hosszabb időre le tudott bukni a víz alá, mint az uszodában. Hihetetlen élesen látott mindent. Korábban még a búvárszemüvegben is rosszul látott a víz alatt, most viszont kristálytiszta volt előtte minden.
- Delfin lettem – mondta ki magának először Sára. Aztán hirtelen csodálkozni kezdett ezen a tényen. - Ez nem lehet igaz! Ez minden bizonnyal csak egy álom!
Sárának korábban voltak rendkívül élénk álmai. Sokszor érezte az ízeket, a szagokat. Aztán felsírt, amikor félt és olyankor anyja nyugtatta meg. De ez az álom most teljesen valószerű volt. Teste a sajátja volt, csak valami más alakban. Az álom minden eddigit felülmúlta tehát.
- Csak nem fulladt bele a vízbe – jutott eszébe a gondolat. Pánik félelem járta át lelkét. Ezt nem akarta!
Bárcsak ez az egész egy álom lenne! Fel akarok ébredni! Most! Azonnal! Rögvest!
Vér tolult az agyába.
Apja verse! Az az oka mindennek! Talán ezek a sorok egy varázsige sorai voltak és most beteljesültek?Sára megpróbált emlékezni a képeslap versikéjének következő soraira. De nem jutott eszébe semmi. A korábban unalomig szajkózott versből egyetlen sor nem jutott eszébe. Talán meg kellene fordítania a korábban elmondott versike utolsó sorait:
Bárcsak én tőled különböző,
Fürge lábú, parti kisgyermek lehetnék!
Elszürkült minden a szeme előtt.
Amikor magához tért, a parton feküdt. Mindene sajgott. Hihetetlenül kimerültnek és fáradtnak érezte magát. Alig volt ereje, hogy feltápászkodjon a földről. Minden izma fájt, a feje löktetett.
Valóban delfinné vált volna?
Fogai hangosan kocogtak. Egész testében remegett és nem talált magyarázatot a kérdésre. Végigtörölte a táskájából kiemelt törülközővel emberi lábait, emberi hasát, emberi karjait, emberi arcát. Így bizonyosodott meg arról, hogy valóban visszaköltözött saját testébe.
Sára volt. Székely Sára. 13 éves, aki anyukájával, annak barátjával, és annak lányával nyaralt Szardínián. És most óriási butaságnak, ostobaságnak tartotta, hogy éjjel kiment úszni a tengerre. Elindult a bungaló felé.
Egyszer még út közben megfordult és visszanézett. A fáklyák fénye meg-megbicsaklott az éjben. A szerelmes párocskák eltűntek. Csak egy fekete pont látszódott, valahol egészen messze, a vízben.