Csillag nagyapának – Gyászoló gyerekek segítéséről
Wolfsburg – Ha a tízéves Linus Pormann elhunyt nagypapájára gondol, gyakran felnéz az égre: „Búcsúzóul egy csillagot ajándékoztam neki. 427,47 fényévre van tőlünk, az Orion csillagképben. De ez a csillag gondoskodik arról, hogy a nagypapámra emlékezzek” – magyarázta komolyan Linus, aki több, hozzá hasonló gyászoló gyerekkel beszélgethetett elhunyt hozzátartozójáról a Wolfsburgban lévő hospice házban. Forrás: ekd.de alapján fordította Bolla Zsuzsanna.
Két évvel ezelőtt alapítoták a Vígasz szigetét. A tapasztalat szerint ugyanis, azok, akik a wolfsburgi hospice házban haltak meg, valamennyien 30-60 év közöttiek voltak, így viszonylag nagy volt azoknak a fiataloknak a száma, akik hozzátartozójukat gyászolták az elhunytakban.
„Gyakori tapasztalatunk az, hogy a felnőttek nem tudnak mit kezdeni a gyerekek gyászával. A gyerekek másképp gyászolnak, mint a felnőttek, ezért itt mindent úgy próbáltunk meg berendezni, hogy az a gyerekek igényeinek megfelelően legyen kialakítva” – magyarázta az intézmény vezetője, Rosely Plumhoff.
Linus hónapokig járt a hospice házba, ahol nagypapája haldoklott. A 77 éves kőműves gyógyíthatatlan veserákban szenvedett, az utolsó stádiumban volt. Linus azonban tudta és érezte, nagyapjának milyen fájdalmai vannak és szüksége volt arra, hogy erről másokkal őszintén beszéljen.
„Ha valaki régebben meghalt, arról nem beszéltek – mondta a kisfiú. – Itt nyugodtan lehet róla beszélni, sőt: nemrég festettem egy képet is arról, nagyapa most hogy nézhet ki a mennyben.”
Andrea Wiedemann szociálpedagógus számára az ilyen kijelentések tipikus gyermeki gyászreakciók: „Amíg a felnőttek beugranak a gyász tengerébe és sokáig nem bukkannak fel belőle, addig a gyerekek számára a gyász olyan, mint egy pocsolya – megmártóznak benne, de a másik pillanatban már fel is bukkannak belőle. Egyik pillanatban még nagyon bánatosak, másik pillanatban meg már újra boldogok.”
A gyászoló felnőttek számára nehéz ezt megérteni:
„Gyakran az ember a saját gyászával van elfoglalva és így nem érti a gyerekeket” – mondja Linus nagymamája, Brigitte Pormann, miközben Linus és testvére, Kira már nevetve a terem másik végében ugrálnak és énekelnek a matracokon.
„Ha azonban a gyerekek gyászukat nem tudják kifejezésre juttatni és a szeretett személy elvesztését nem dolgozzák fel, az később súlyos lelki következményekkel járhat – világosított fel Katrin Heine doktornő. – A gyerekek az át nem élt gyásszal lelkükben később nehezen találják meg helyüket a társadalomban. Problémáik lesznek az iskolában, konfliktusaik a munkahelyükön és gyakori, hogy kapcsolataik is félelmektől terhes, valamint nem tudnak partnerükkel szemben nyitottak lenni.”
A gyerekek sokszor nem akarják terhelni szüleik elvesztésekor a még élő szülőjüket, mert félnek tőle, hogy apukájuk, anyukájuk számára még nagyobb terhet jelent ez.
„Néhányan ezért agresszívek lesznek, mások visszahúzódókká válnak” – mondja Beate Alefeld-Gerges, pszicológus.
A Vígasz szigetének szomszédságában egy gyülekezeti ház áll, amelynek kertjében egy emlékparkot állítottak fel. A gyerekek itt búcsúfákat ültethetnek, amelyeknek ágaira színes szalagokat kötnek, képeket, fényképeket vagy CD-ket rakhatnak.
Linus és Kira egy almafát választottak ki nagypapájuknak. Linus ültetés közben elmagyarázta, hogy szokott beszélgetni a nagypapával, akit igazán akkor érez közel magához, ha házuk padlásán a nagypapa által hőn szeretett modellvasúttal játszhat. A Vígasz szigete nélkül „mindig szomorú lennék a nagypapa miatt”, de így kapcsolata a nagyszülővel sokkal erősebb és kiegyensúlyozottabb. Helyére kerültek a dolgok benne.
