Csigalépcsőkön az ég felé – Mindig egyre csak egyre feljebb vágysz
A csigalépcsőkben van valamiféle báj. Ahogyan az ember tekeredik fel rajtuk a magasba, egyre feljebb és feljebb, spirálisan és mindent maga mögött hagyva. Vigyázni kell, szűkös a hely és a lábunkat is törhetjük. De megyünk, egyre és egyre feljebb, vágyva, vágyakozva. Súlyos percek és órák múlnak el közben. Szöveg: Bolla Zsuzsanna
Fotó: Bolla Zsuzsanna
Egy toronyba felfelé menet az ember vágyakozik az ismeretlen iránt, hogy onnan letekintve, egy egészen új perspektívából láthassa az elé tárulkozó valóságot, amely nem olyan megszokott, mint lentről, hanem új. Menni, menni felfelé.
Aztán felfelé menet letörik egy darab a csigalépcsőből. Egyre nehezebb a feljebb jutás, lihegünk, és lábunkban megfeszülnek az izmok. Legszívesebben színtelen és tökéletesen értelmetlen hangokat kiengedve ordítani szeretnénk, ahogy felfelé kúszunk. De aztán nevezőre térünk a letört darab felett és hangtalanul, száradó szájjal egyet nyelünk.
Majd tovább menetelünk, a tárgyi valóságon felülemelkedve, elfeledve azt a letört csigalépcsődarabot. Útközben, a grádicson felfelé menetelve, újabb lépcsődarab hullik. Rápillantunk ugyan, de ez csak egy futó pillantás, épp csak hogy sikeresen kikerüljük vagy általugrunk felette, aztán nem fordulunk vissza, csak megyünk. Megyünk, megyünk, felfelé. Most már mintha a hetek is magunk mögött lennének, sőt a hónapok is.
De az életünknek még nincsen vége, ezért kell caplatni. Menni kell felfelé, tekeredni a magasba, húz az ismeretlen. Nincs mese. A lábunk meg-megcsúszik.
A kitört darabka is csak visszavesz menetelésünkből, de nem érdekel bennünket. Egy darab a csigalépcsőből, sag’ schon! Még csak nem is súrol minket, még hullásának szele sem lök rajtunk, legalábbis akkorát, hogy akár csak egy kicsit elbizonytalanodjunk vagy meginogjunk. Tűrésküszöbünkön alul van. Nem vizsgáljuk meg, milyen is az a darabka. Mi csak megyünk, megyünk, menetelünk. Mintha hónapok és évek repülnének közben.
Újabb darab, újabb erőltetett menetelés. És végre megérkezünk a torony tetejére. Pihennénk, de sehol egy szék. Szétnéznénk, de a látvány nem ragad magával: galambpiszok és kitört ablakok. Széljárta odú. A kilátás meg: szürkület lett, mire felértünk, sőt, be is borult, épphogy csak látszanak a kontúrok. Sehol egy fény, mintha a sötétség mellett köd is ellepné a területet, annyira kifakult és meghatározhatatlan minden. Szemünket meresztjük, de semmit sem láttunk. Keresgélünk, és semmit nem találunk. Talán túl sokáig tartott a küzdelem.
