Csend a lelke mindennek
Kampánycsend van. Talán javunkra válhat néhány nyugodt óra. Nem könnyű a csöndet megteremteni, és talán még nehezebb a csend lehetőségével élni. Ilyenkor, tavasszal kimegyünk a pompás természetbe, ám ahelyett, hogy a madarak hangját hallanánk, rádió vagy magnó harsány szava veri fel a csöndet. Villamoson vagy buszon utazva is halljuk MP3-as lejátszók tompa dübörgését. Színházban vagy templomban a legáhítatosabb pillanatban szólal meg valaki mobiltelefonja, vagy ami még szörnyűbb: az illető félhangosan el is intézi ügyeit, fittyet hányva mások érzelmeire. Szöveg: dr. Fabiny Tamás
Pedig a csendre szükségünk van. „Ments meg a zuhatagszájú emberektől”, könyörög Áprily Lajos Kérés az öregséghez című versében. A bibliai Prédikátor szerint ideje van a beszédnek, és ideje van a hallgatásnak (Préd 3,7). A Példabeszédek könyvében pedig ezt olvassuk: „A sok beszédnél elkerülhetetlen a tévedés, de az eszes ember vigyáz a beszédre” (Péld 10,19). A Zsoltárok könyvében szereplő „szela” szó valószínűleg amolyan szünetjel. Amikor talán el kell némulni, meg kell hajolni. Adódhat olyan helyzet, hogy Isten és emberek előtt egyaránt hallgatni kell. Arany János az önkényuralom idején fogalmazott így: „Most szóljon az, hogy hallgatok.” Minden korra érvényes azonban a kínaiak régi bölcsessége: „Ne szólj, ha szavad nem szebb, mint a csönd.”
Az ember hallgatása mellett szólhatunk Isten csendjéről is. Így tekinthetünk a teremtésre, mint amiben „Isten titkára csend borult” (Rm 16,25). Ez a hallgatás persze eltöltheti aggodalommal az embert, ilyenkor aztán így panaszkodik: „Segítségért fordulok hozzád, de nem válaszolsz…” (Jób 30,20), vagy kérve kéri teremtőjét: „Istenem, ne maradj csendben, ne hallgass…” (Zsolt 83,2); „Istenem, ne maradj néma!” (Zsolt 109,1). Isten csendje különösen szorongatóan jelenik meg Ingmar Bergman számos filmjében. Híres trilógiájának fő kérdése, hogy miként létezhet az ember, hogyan alakulnak emberi kapcsolatok, ha Isten hallgat.
És akkor még nem szóltunk a halál csendjéről. Temetői fejfák és sírkövek néma hallgatásáról. Vörösmarty „most tél van és csend és hó és halál” világáról (Előszó). Vagy arról az érzésről, ahogy Ady próbál menekülni a halál elő, de szüntelenül fél attól, hogy „Jó Csönd-herceg” utoléri és eltiporja őt. Ekkor pedig már csak Shakespeare szavai maradnak: „A többi néma csend.”
Ám ne féljünk a csendtől. Mert az nem feltétlenül a süket csendet jelenti, hanem megelőlegezhet valamit abból a kozmikus áhítatból, amelyre a teremtettség irányul. Rejtezkedő Isten című prózai írásában Pilinszky János a teremtéstől a passióig vezető út minden egyes pillanatát a szeretet története láncszemének nevezi, amely legtökéletesebb és végső kifejezését az úrvacsorában nyeri el. Ebben az összefüggésben beszél az ostya csöndjéről, amelyet megelőz a kereszt csendje. Ugyanő – Az isteni dramaturgiáról című írásában – húsvét és a csend összefüggésére hivja fel a figyelmet: „Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan csendes volt – csúszott ki számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél hitelesebben
válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében – isteni. Olyan, mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok: a csírázás, születés és a fogantatás fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi.”
A csend a teremtéstől kezdve az ostya és a kereszt csendjén keresztül a végítéletig átfogja az üdvösségtörténetet. Az Apokalipszis szerint a hetedik pecsét feltörésekor csend lesz a mennyben, mintegy fél óráig (Jel 8,1). Sokan a harag megnyilvánulását, amolyan vihar előtti csend bekövetkeztét olvassák ki ebből a titokzatos próféciából. Nekem meggyőződésem, hogy ez az imádság csöndje. János látomásai szerint a mennyben istentisztelet zajlik, és a trombiták felharsanása előtt az áhítat lesz úrrá az angyalokon és mindazokon, akik Isten és a Bárány trónusa előtt állnak. Ez pedig számunkra is előrevetíti mindazt, amit majd akkor élhetünk át, amikor majd Isten lesz minden mindenekben. A csend hangjait hallhatjuk majd akkor. Simone Weil „a Szentháromság fészekcsöndjéről” ír valahol.
A 65 éve mártírhalált halt Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész legelső teológiai előadásán a görög sziópé szót írta fel a táblára, ami azt jelenti: csend. Istent keresni, őt várni csak ilyen áhítattal szabad. Az ismert mondást kissé átalakítva így fogalmazhatunk: „Csend a lelke mindennek.”
„Légy csendben, és várj az Úrra” (Zsolt 37,7), tanácsolja a zsoltáros. Egy sokáig istentagadásban élt költő, Zelk Zoltán pedig ezeket a sorokat vetette papírra halálos ágyán: „Már hallgat a szív. Felhangosodnak / Isten léptei” (Akkor). A mi reménységünk pedig az, hogy Adyval együtt ezt tudjuk elmondani: „csöndesen és váratlanul átölelt az Isten” (Az Úr érkezése).
A kampánycsend csak két nap és két éjjel tart, vagyis véges. Bizonyára így is javunkra válik. Azonban arra a másik, végtelen csendre van leginkább és minden időben szükségünk. Szela.
