Celem vagyok - ments meg Uram!
A celebek országa lettünk. Statisztikai felmérések szerint a tévénézők közel fele, 48,8 százalék, egészen „pontosan” 2 294 195 honfitársunk izgulta végig az egyik kereskedelmi csatorna Celeb vagyok, ments ki innen! című műsorát. Ma, úgy tűnik, minden a celebekről szól ebben az országban. Ők uralják a képernyőket, a magazinok címlapját, rájuk szavaznak a széles tömegek. Gáncs Péter írása. Forrás: del.lutheran.hu
Természetesen meddő szélmalomharc lenne ez ellen bármit is szólni, hiszen hamar megkapjuk az ismerős cinikus választ: „Már megint kárognak az egyházak… Talán savanyú a szőlő?” Minden elismerésem tehát a celebritásoké (a latin szó jelentése: híresség, előkelőség), köztük a bukott egészségügyi miniszteréé, mert ha valaki nem tudná: ő is celebritás bizonyos körökben… Csupán annyit szeretnék, hogy a celeb szó mellett gazdagítsuk szótárunkat egy másik idegen szóval, egy klasszikus bibliai kifejezéssel, a héber celemmel. Látszólag csak egy betű eltérés van a két szó között, de tartalmuk, jelentésük különbsége ég és föld.
A celem kifejezéssel már a teremtéstörténetben találkozunk, amikor arról olvasunk, hogy Isten az embert a maga képmására – celem – teremtette (1Móz 1,27). Ez természetesen nem valamiféle külső, fizikai hasonlóságra utal, hanem sokkal inkább a Teremtő és teremtménye közötti belső, lelki közösség ígéretét és esélyét hordozza.
Emellett a celem az ókori nagy uralkodók olyan képmását, szobrát is jelentette, amely birodalmának felségterületét hirdeti. Erről olvashatunk például Dániel próféta könyvében.
Ehhez hasonlót újkori történelmünkben is megtapasztalhattunk. Még sokan emlékezhetünk a proletárdiktatúra profán szentháromságának méretes képeire: Marx, Engels és Lenin, illetve hűséges magyar csatlósaik, Kádár, Fock és Losonczi minden fontos középületben és útkereszteződésben „jelen voltak”, emlékeztetve az esetleg feledékeny alattvalókat, hogy övék az ország, a dicsőség és a hatalom. Nem véletlen, hogy az ’56-os forradalom leglátványosabb nyitánya éppen a hatalmas Sztálin-celem porba döntése volt.
Napjainkra a kommunizmust felváltotta a konzumizmus. Úton-útfélen hatalmas óriásplakátok figyelmeztetik a jámbor fogyasztókat, hogy mely márkáknak és termékeknek tartoznak feltétlen hódolattal és pénzáldozattal. Négyévenként pedig, a választási kampány idején az óriásplakátokról politikusok mosolyognak ránk, mindig egyre szebb jövőt ígérve a balgán hiszékeny választópolgároknak. Alig hiszem, hogy az ókortól napjainkig bármilyen pozitív fejlődés tetten érhető lenne a celemek történetében…
De térjünk vissza a celem prototípusához, a Genezis, a kezdet könyvéhez! A Teremtő azzal a küldetéssel helyezi az embert az édenkertbe, „hogy azt művelje és őrizze” (1Móz 2,15). Isten nem szobrokat, óriásplakátokat akar felállítani a teremtett világban, hogy emlékeztesse Alkotójára és Fenntartójára, hanem az ember lehet – a szó legtisztább és legmélyebb értelmében – Isten egyedüli felelős képviselője a többi teremtménytárs között. Ezt a páratlan méltóságot, kitüntető mandátumot játszotta el az ember hitetlenségével és engedetlenségével, a bűnbeeséssel.
Izgalmas teológiai kérdés, hogy istenképűségünk, celem voltunk teljesen eltűnt, vagy homályos torzóként őrzünk-e még valamit belőle. De a diagnózisnál fontosabb a terápia, Isten üdvterve, melynek lényege, hogy elküldi a várva várt Messiást, akiben újra tisztán felragyog az Atya képe. Továbbá Krisztusra tekintve még a pogány római helytartó, Pilátus is akarva-akaratlanul prófétai kijelentésre ragadtatja magát: „Ecce homo!” – „Íme, az ember!” (Jn 19,5) Benne a valóságos Isten és a valóságos ember, az új Ádám jött el a földre. Ő érkezik hozzánk újra meg újra, különösen is az áldott adventi időszakban.
Jézus érkező világossága nyomán a mi arcunkon, a mi életünkben is újra felderenghet celem voltunk fénye. A Mester teremtő szavával újra celemmé teheti tanítványait: „Ti vagytok a világ világossága.” (Mt 5,14a)
Ahogy közelednek a karácsonyi ünnepek, egyre több a fény körülöttünk. Nemcsak az adventi koszorú égő gyertyáinak száma nő, de több a fény az utcákon, a tereken, a házak ablakaiban és az otthonokban. Jó lenne, ha a külső fénynövekedés mellett nem maradna el az idei adventben a belső, lelki napfelkelte sem! Erre figyelmeztet Jézus bátorító szava: „A lámpást sem azért gyújtják meg, hogy a véka alá, hanem hogy a lámpatartóra tegyék, és akkor világít mindenkinek a házban. Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,15–16) Íme, az autentikus celemküldetés helyreállításának jézusi forgatókönyve.
Ha talán még nem is tud róla, de erre a krisztusi fényre szomjazik valójában minden teremtmény: az ünnepelt celeb éppúgy, mint a szürke, hétköznapi átlagember.
Ebből következően mi nem azt kérjük, hogy valaki mentsen ki minket innen, mert számunkra az élet sokkal több, mint egy túlélőshow. Mi celemként szeretnénk újra megélni, hogy Isten nemcsak Teremtőnk, hanem Megváltónk is. Jézusban megváltott a vele és egymással élő szeretetközösségre. Ezért énekeljük reménységgel az adventi himnuszt: „Ó, fényes Nap, ó, szép Csillag, / Téged vágyunk mi látni csak. / Kelj fel, Napunk, fényességed / Űzze el a sötétséget!” (EÉ 149,4)
idézet