Cape Town 2010 – Egy magyar evangélikus lelkésznő szemével – Sok-sok képpel!

Mielőtt elindultunk Fokvárosba a III. Világmissziós Lausanne Kongresszusra, tudtam, hogy lelkesen kellene készülődnöm, hiszen nagy megtiszteltetés és lehetőség ez számomra, én azonban inkább bosszankodtam. Alig több mint egy hónapja kezdtem el a munkát új szolgálati helyemen, Kecskeméten, a legrosszabbkor tűnök el innen két teljes hétre… Isten azonban jól tudta, milyen nagy szükségem van erre az útra. Fokvárosban ugyanis amellett, hogy számtalan új ismerettel gazdagodtam, még személyes lelki megújulást is átélhettem.

Megérintett az alkalmak mély lelkisége. A dicsőítéseket egy profi zenészekből álló nemzetközi csapat vezette teljes odaadással, miközben négy-ötezer ember együtt énekelt. Többször is könny szökött a szemembe, mert amit énekeltünk Isten szeretetéről, azt szinte kézzelfoghatóan éltem át. Ismertem is a legtöbb éneket – korábbi nemzetközi alkalmakon hallottam, a lőrinci ifi kedvencei között szerepelt vagy gyermekkoromban a nagymamámmal használt Hallelujah-ból énekeltük.

Fontos szerepe volt az imádságnak. Számtalanszor kaptunk buzdítást az imádkozásra a programok során. Megszégyenített a felismerés, hogy itthon milyen sokszor teszek ígéretet imádságra, de mire odajutok este, már nem mindenki jut eszembe. Tetszett az ottani példa, hogy ha elhangzott egy imakérés – akár az előadások közben vagy a folyosón kötetlen beszélgetésekben – akkor mindig azonnal kaptunk időt rá.

4200 hivatalos delegátus volt, de napijeggyel több százan részt vehettek még. A szervezők gondosan kialakítottak hatfős csoportokat – nem, életkor, felekezet, ország szerint a lehető legszínesebben –, és a délelőtti plenáris programot velük együtt hallgattuk, vitattuk meg. Nagyon inspirálóak, építőek voltak ezek az őszinte, testvéri beszélgetések.

A programot nagyon profin állították össze, mozgalmas, érdekfeszítő volt. Érdemes lenne itthoni konferenciáinkra is adaptálni egy-két ötletet. Rövid 15–20 perces előadások, filmbejátszások, jelenetek, fotók, illusztrációk segítették a téma kibontását, elmélyítését.

Sok bizonyságtétel is elhangzott. Különösen is azok voltak megrázóak, amelyeket üldözött helyzetben élő, de Krisztushoz hű keresztények mondtak el. Mi teljesen más helyzetben élünk, a missziót is olyan helyzetben végezzük, hogy az nemhogy a biztonságunkat, de még az alapvető kényelmünket sem veszélyezteti. Lehet, hogy ezért vagyunk ilyen erőtlenek?

Sokszor előkerült a megszólalásokban, de szembesültünk is vele, amikor gyülekezeteket látogattunk, hogy egy közösség akkor élő, ha az Úr Jézus iránt elkötelezett, saját talentumaikat Isten szolgálatába állító és a társadalmukat formálni kész tagokból áll. Akik nemcsak akkor keresztények, amikor a templomban vannak és szóbeli bizonyságtételre van szükség, hanem a családi életükben, munkahelyükön is megélik a hitüket. S a nagy létszámú alkalmak mellett elengedhetetlen a kiscsoportok működése, mert a közös igetanulmányozás, az egymással való törődés hatalmas áldást hordoz.

Az egyes napok témái – evangélium, világ és egyház témakörben – a következők voltak: igazság, megbékélés, világvallások, prioritások, integritás, partnerség. Többek között két konklúzió szűrődött le bennem. Az egyik, hogy fontos a tanítványképzés. Nem elég Jézushoz hívni, a gyülekezet közösségébe „csalogatni” az embereket, de segíteni kell nekik abban, hogy növekedjenek a hitben, tanítványokká és felelős, felnőtt keresztényekké váljanak. A másik az együttműködés – az egyes hívők, a lelkészek, a felekezetek között.

Jó volt megállapítani azt, hogy a kereszténységet Isten hasonló felismerésekre juttatja ebben a globális, szekularizált, sok sebből vérző világban. S ennek mi is részesei vagyunk, hiszen hazai egyházunkban is folyik e témákban az együttgondolkodás, vannak előrelépések. De sok még a tennivalónk…