És jött a Sajó! – Lelkészriport az arnóti áradatról

Csütörtök: még csak a híre volt itt, hogy újra jön a nagy víz – egész este rakjuk a zsákokat. Az első este még egészen távolinak tűnik minden – hátha téves a riasztás!? Az ártérbe épült házaknál egyedül mi foglalatoskodunk a zsákokkal. A többiek már feladták. Ha jön a víz, úgyis mindegy. Hiszen egyszer már itt volt a víz! Egy bő héttel ezelőtt már kitakarítottak mindent, fertőtlenítettek. Van, ami a túlélte, hogy néhány napig víz borította.

Még segélyt is tudtunk osztani a legrászorultabbaknak. Igaz, nem sokat, de lehet, hogy a gesztus már gyógyított… „No, ilyen sem történt még eddig!” – szorította meg a kezem egy kemény kötésű, nagyapa korú, szigorú ember, ahogy átvette a tízezer forintot. Köszönjük az Ausztriai Magyar Evangélikus Gyülekezetnek, hogy gyorsan segített, és volt mit szétosztani!

De ennek már majdnem két hete. És most itt van a víz újra! 

* * * 

Péntekre tényleg megérkezett. A legendás 1974-es árvíz legalább elment gyorsan. De ez a víz, bár ugyanakkora, nem megy sehova. (Négy nappal később, hétfő reggelre tizennyolc centimétert ugyan apadt, de most, amikor írásomat küldöm, a parókiakertben még mindig csak a legteteje látszik ki a dombocskára állított szárítónak... A fák tetején talán még meggy is marad... Mennyi víz lehet ez? Két méter magas?)

Tehát péntek. Esik az eső. Nem ömlik, csak annyira, hogy az esőkabát kibírja. Néhány órán át biztosan. Aztán néha jobban nekiered, ilyenkor fel kell venni az esőkabát csuklyáját is. Persze akkor meg nem hall az ember!

És ma éjjel is pakoljuk a homokzsákokat. Rakjuk és rakjuk. Nejlon a kerítésfalnak, elé a zsákok. Fel a kisteherautó platójára, és amilyen gyorsan lehet, az összes zsákot a földre, hadd induljon az újabbakért. Szerencsére az utcai lámpák világítanak, így még látni is lehet valamennyit, hiába van éjszaka... „Lehetetlen, hogy két métert emelkedjen! Idáig egyszerűen nem jöhet!” És másnap hallom a hírt, hogy az egész utcában már a házakban van a víz. Hiába volt az előző esti megfeszített munka!?

Aztán eljön a harmadik éjjel, meg a negyedik is. Vasárnap hajnali háromig rakják zsákokat. Az öreg bácsi is, és a tinédzser kislány is. Egész sokan itt vannak. És milyen fájó a hiánya néhányaknak... Van, aki másnap megy vizsgázni, hiszen az élet csak errefelé látszik a feje tetejére állni. Egy megrakott kapu előtt tanakodik a család: a gyerek holnap érettségizik, de hogyan fog tudni öltönyben átmászni a kapun?  

* * * 

Lehajolsz a nejlonzsákért, kinyitod, felgyűröd a száját, odatartod... megnyomod az ásót egyszer, kétszer, háromszor... aztán ha megvan, nyolc-kilenc darabot belepakolsz egy talicskába, vigyázva arra, hogy meg ne szakadj, amikor felemeled, vigyázva, hogy el ne dűljön oldalra... Letolod a kapuig, leteszed, kinyitod a kaput, betolod, becsukod a kaput. Kilencszer lehajolsz, megfogod a zsák nyakát, és lendületből eldobod, hogy jó messzire menjen, kevesebbet kelljen a többieknek gyalogolni. A könnyebbik fajta lehet nyolc-tíz kiló. Ők aztán újra megemelik a zsákot, befordítják, hogy a szája ne kifelé és felfelé legyen, a ráhajtás is illeszkedjen, és leteszik a ház mellé. Két méterre kell tíz homokzsák, hogy a homok mindent betakarjon. Négy vagy öt sort kell egymásra rakni ahhoz, hogy valamit fogjon. Edelényben éjjel-nappal rakják, itt nálunk, Arnóton csak négy napig.

Hihetetlen összetartás van közöttünk. Mindenki tegeződik mindenkivel, mindenki izzadt, mindenki csurom víz kívül is, belül is. A „dzsiszi” (markoló) kanalába sok homokzsák belefér, és emberek az oldalsó lépcsőkre. Ez a gép átmegy ott is, ahol belefolyik a gumicsizmába a víz – felülről. Hazatérve aztán egyetlen vékony, centis csík van rajtam, ami száraz: az övem alatt nem áztam át teljesen.

Laci, a barátom – húszéves, egy időben tűzoltónak készült, harmincnégy perc alatt fut nyolc kilométert – kidőlve ül a parókia lépcsőjén... Bizony megfáradnak, még a legjobbak is... Négy napja megállás nélkül dolgozik...  

* * * 

A másik irányban, Onga határában a Hernád tépi és szaggatná a néhány éve megépült hidat. Kapom a hírt: vagy elviszi a víz, vagy fel kell robbantani, különben Onga is elvész. A híd melletti vályogházak már megroskadtak. Annyi kósza hír kering! Hogy kik engedték ránk a vizet, hogy ki nem dolgozik, hogy ki a felelős... Vasárnap délután egy hatalmas homokhegy oldalán dolgoznak a helyiek, önkéntesek, egyetemisták, miskolci cserkészek, rendőrök. Rengeteg rendőr. Kéklik a dolgozó embertömeg. Régen persze a honvédség alkalmas volt mindenre... 

Végre ha egyenruhást látok, és beáll mögém, nem ugrik össze rögtön a gyomrom, hogy mindjárt szirénázni kezd, és leállít az út szélére. A rendőrök útba igazítanak, irányítanak. Vajon milyen lehet egy félig lezárt körforgalomban állni a tűző napfényben nyolc-tíz órát és mindenkinek elmagyarázni, hogy merre menjen, és miért nem mehet tovább? Micsoda hűség ez: névtelenül és kicsi feladattal, sokáig kitartani.

Szóval Ongán két katonai helikopter dolgozik megállás nélkül. Mint egy háborús filmben. Az egyik jön, a másik megy. A belügyminiszter szerint ötven-hetven centit kell emelni a gátakon... Istenem...

Éjjel jövök ugyanerre vissza. Szerencsére negyven perc várakozás után mégis átengednek a sajóládi hídon, így otthon alhatunk. Az egyetlen járható úton mindenhol emberek, rendőrautók, katonai teherautók. Homokzsákok és homokzsákok mindenfelé. Ongára érve hívom a konfirmandusom: „Úgy hallottuk az előbb átszakadt a gát! Egész nap pakoltunk, az autókkal meg megyünk a dombon fekvő utcákba. A kismotor elfér a teraszon.”  

* * * 

Arnóthoz tartozik a Sajó völgye. Bármerre járok, emberek rakják a zsákokat, hajolnak, emelik, viszik. És valami nagyon szorít. Valami a torkomban és a szemem alján. 

Miskolc felé Ongaújfalu felé kell kerülni. Ahova egyébként három perc eljutni, most huszonöt. Mert körbe kell menni, fel a szikszói dombra, és megkerülni Zsolcát. Felsőzsolcát, ahol a legnagyobb a baj. Ócsanálosra is innen lehet eljutni. Vajon én mit mentenék, ha néhány percem lenne elköltözni a házból? Vajon én mit gondolnék, ha a szemem előtt válna semmivé évek megfeszített munkájának gyümölcse?

Kínunkban sírva nevetünk az alsózsolcai blogbejegyzésen: „Kiültem a kertbe kicsit nézelődni, és mit látok, öt perc alatt lett egy saját kerti tavunk!” Muszáj nevetni!

Azt mondják, sokan nem merik elhagyni a házukat, mert félnek a fosztogatóktól! Milyen elszántság –  kiszolgáltatottság? – kell ahhoz, hogy ilyenkor lopni induljon valaki?  

* * * 

És vasárnap prédikálni kell. „Hogyan engedheti ezt Isten?” A szívem közepe: a gyönyörűen művelt szőlő az udvaron félig víz alatt, a karácsonyra talán már eladható fenyőfák ellepve, minden „elment”: a krumpli, a bab, a borsó... Egy megveszett kuvasz az áradás közepén egy elszabadult híd deszkájára menekült – de már a gazdája sem tudja kihozni, mert őt is támadja, hiába megy érte csónakkal... De a hívő, drága néni felteszi a következő kérdést is: „Mit számít, tisztelendő úr, hogy a pincémben ma reggelre nyolcvan centi víz van, míg a szomszéd faluban, városban a lakásokban áll?”

Vasárnap prédikálni kell. Talán neki is. „Persze, jól vagyok, kislányom! Nincsen nagy baj! Ne gyertek! Álljuk a vizet!” Ugyan mit mondjon mást a messze lakó fiúnak? Hiszen mire ideér, lehet, hogy már túl lesznek mindenen. Hogy a háztól negyven centire áll a víz? Hogy napok óta nem alszik, és alig eszik? Hogy minden, amire időt és erőt szánt az utóbbi években, víz alatt van? A kedvenc kerti szék, a virágok, a fóliasátor... és a kútban már látni lehet a víz szintjét. Nem tud elfolyni a belvíz sem...

Az öregeket már kiköltöztették a nyári konyhából – a falon keresztül szivárgott be a víz, nem az ajtón jött. „Gyere, itt ez a gázrezsó, emeljük feljebb! Két téglával még feljebb lehet támasztani....” Áll a víz a pincében. A hordók – igaz, régiek – úszkálnak a víz tetején. Szivattyúzni nem lehet, nem is szabad, hiszen a vízelvezető árkok színültig vannak az utcán is. Persze a magasabban fekvő utcákon nem tudják ezt, néhol talán nem is érdekli őket (?), csak folyik ki az utcára a slagból a víz...

Vasárnap prédikálni kell. Azaz inkább: lehet!!!  Vagyunk vagy tucatnyian, akik összejöttünk, a villám még a harangot sem kímélte, de azért itt vannak. Együtt gondolkodni. Istenről – ahogy Pál tanítja a Római levélben –, akit nem hívnak segítségül, mert nem ismerik, mert nincs, aki elmondaná, hogy milyen. Mert nem a kínzó kérdéseinkben összetört istenképek mutatják a valódi arcát. Ezért kell menni és elmondani mindenkinek, hogy milyen ő valójában. A jó hírt hozókat örömmel fogadják! A mégis-bizalommal rátekintőket, a velünk szenvedő Jézusban Istent látókat.

Mi kell nekünk ahhoz, hogy felismerjük valódi jelenlétét? Hogy nincs messze tőlünk, sőt közelebb van, mint hinni mernénk! Hogy ismeri a kiszolgáltatottságunkat. Talán ezért ismerjük meg néha a saját bőrünkön keresztül, mit jelent a félelem, a kiszolgáltatottság, a nem kívánt gyengeség, hogy az ismeret utána tettekké válhasson. Hogy ne csak tévében látott kép legyen, hanem valóságos tapasztalat. 

* * * 

Ez a riport pedig azért íródott, hogy bepillantást engedjen az itteni nehézségekbe, és mindenkit buzdítson, hogy adjon! Kedves Testvérem, téged is, aki olvasod ezeket a sorokat! Adakozásra kérlek! Nem egy egyszerű gyűjtésről van szó, hanem arról, amikor – harminc-negyven évente – tényleg be kell nyúlni mélyen a lehetőségeink tarisznyájába, hogy segítséggé váljon az, amit nélkülözni tudunk. Pénzzé, tisztítószerré, szilárd élelmiszerré, ruhává válhat. Hogy a valódi és valós Isten arcát egyre többen megláthassák!