Ahol Krisztus keresztje a szívig ér, ott van a reformáció
Legyünk akár egyháztagok, presbiterek, akár lelkészek, minket is kötelez az az egyházunkban a kezdetek óta meglévő szellemi-lelki igény és igényesség, amivel az újabb és újabb egyházi nemzedékek megfogalmazták, mit jelent számukra a református szó. Mindnyájan tudjuk, hogy a kérdések kérdése nem ez, hanem: mit jelent nekünk Jézus Krisztus, a Lélek és a Teremtő Isten, hogyan fogalmazzuk meg szentháromságos hitünk tartalmát és az abból fakadó cselekedeteket? Mégis, hogyan értelmezhetjük ma e szót? Szöveg: dr. Békefy Lajos (a Prtesbiter református lap felelős szerkesztője)
Az egyház a megújítás célja – az Antikrisztus zsarnoksága ellen
A reformáció és a reformátorok nem akartak „új embertípust”, új világot alkotni, ennek a valójában hitetlen és illuzórikus törekvésnek józan alázattal álltak ellen. Az, amire a reformátorok ezzel a szóval utaltak, s amit annyira a szívükön viseltek, az anyaszentegyházat érintette. Az egyház volt a megújítás elsődleges tárgya és célja. A református és a lutheránus megjelölés eredetéről és történetéről írt érdekes tanulmányában H. Heppe így fogalmazott: "Az igazán megreformált, református egyházra alkalmazott szó a megtisztított isten-házakat és istentiszteleteket jelölte, ahol már nincsenek jelen a katolikus időkből származó képek és szokások". R. Bohren, a múlt századvég Szentlélektől áthatott lelkületű gyakorlati teológiai professzora szerint pedig "az Isten Igéje szerint reformált egyház" kifejezéssel követjük az atyák drága örökségét, ami arra kötelez: kutassuk előbb Jézus Krisztus és a Szentlélek csodáját, hogy aztán gyülekezetként megismerjük, befogadjuk és hatni engedjük magunkban ezt a csodát. Jézus Krisztus gyülekezete mindig az Isten Igéje által reformált gyülekezet, s fordítva is igaz: az Isten Igéje szerint és általa megújított egyház Jézus Krisztus gyülekezete. A reformátorok olyan egyházzal szembesültek, amelyben "a tudatlanság feneketlen mélysége" tátongott, és a tévelygéseknek rettentő sötétsége honolt. Ezt Kálvin az "Antikrisztus zsarnokságának" nevezte.
Nem kell a látszat-egyház, több kell, mint kultúrkeresztyénség
Református eleink a legfontosabbnak a Szentíráson keresztül Isten igazi megismerését tartották, így lett a Biblia az Isten Igéje szerint megújuló gyülekezet és egyház, valamint keresztyén élet iránytűje, zsinórmértéke, szabályozója (sola Scriptura). Vagy a Szentírás tanulóivá leszünk, vagy filozófiák és spekulációk vezetnek félre minket a földi életben pusztító tévutakra, az örök élet tekintetében pedig a kárhozatra. A Szentíráson keresztül Jézus Krisztus megismerése mellett a református szó az egyház megújulásának az állandó igényét és szükségességét is jelöli (ecclesia semper reformari debet).
Az Antikrisztus akkor és most is azt akarja, hogy fenntartsa az egyház látszatát anélkül, hogy az egyház azzá lenne, amivé Ura rendelte. A Lélek nélküli egyház lehet kulturális tényező, szociológiai képlet, múzeum, a világörökség része, de nem a világ Megváltójának áldott szabadító és gyógyító eszköze! Az Isten Igéje által és szerint megújult egyház viszont nem ezért él, hanem abból, "hogy naponta megújul Ura által, aki elhívja, hordozza, vigasztalja és uralkodik benne".
Ezért tehát az egyház, a gyülekezet, és parttalan mélységekben hányódó életünk is igazi reformációra, nem pedig reformokra szorul. Nem tapétázásra, hanem újjáépítésre. Ez pedig nem emberi elhatározás eredménye, hanem Isten csodálatos teremtő beavatkozása, miként az újjászületés, a megigazítás és a megszentelődés életfolyamata. Jézus Krisztus egyházának megújulása, illetve reformációja Isten ajándéka Igéje és Szentlelke által, amikor és ahogyan Ő akarja. Az egyház deformációja viszont az önmagától elvakult, gőgös emberi szellem lelketlenségének keserű és szomorú gyümölcse, amit sokszor tervszerűen készít elő és hajt végre a világ fejedelme! Ezért az egyház reformációja első renden az imádság tárgya, s csak ennyiben "emberi mű". Egészen pontosan: az imádság hangol rá Isten megújító keze munkájára.
Reformáció mögöttünk, de előttünk is!
A református reformáció szülőföldjén, a svájci Bernben a református teológus, G. W. Locher nagy visszhangot keltő előadást tartott "Református ez is, református az is!" címmel. Ebben rámutatott, hogy sokféle árnyalattal lehetünk reformátusok. Nincs kizárólagos, egyedül üdvözítő formája a református hitnek és életnek. De van egyetlen és egyedüli Üdvözítőnk, az Úr Jézus Krisztus! Ezért arra bíztat, hogy Krisztushoz történt megtérésünknek tudatosítsuk a mozgásirányát: megtérés, megújulás – előre, Hozzá, Tőle!
Krisztus ugyanis nem csak bennünk, hanem előttünk is van, hiszen Ő az Eljövendő, a mindig közeledő Úr. Ebben az értelemben mondhatjuk: az egyház és önmagunk igazi reformációja mindig előttünk van! A reformáció nem csak a múlté, és nem is csak belső esemény a mindenkori jelenben, hanem Krisztusban, a Lélek által a jövőben minket, egyházunkat, világunkat, gyülekezetünket, népünket hívó isteni esély, életünknek halálunkig tartó nagy lehetősége. De indulunk-e, megyünk-e már ma a Krisztusban elkészített jövendő felé, a jövőt Krisztusban nekünk kínáló, felülről való Lélek-reformáció felé (sola gratia)?
Lesz-e a múlt, a reformáció a jelenünket formáló jövő kapujává, ígéretévé, lehetőségévé? Mert lehet! A magyar szófordulat itt is igaz: „Nincs más hátra, mint előre!" Előre hát a Lélek által Krisztushoz, Krisztusig – Bibliával a kézben, hittel a szívben (sola fide)! Vagy ahogyan 1532-ben a berni református zsinaton jövőbemutató módon megfogalmazták: "Nincs mit tovább beszélni ezekről a dolgokról. Ahol Krisztus keresztje a szívig ér, ott azonnal helyre kerülnek a dolgok". Ott végbemegy, szó szerint történik a reformáció, ami keresztyén létünk gyönyörű esélyeként mindig előttünk (is) van!
