A Mesterről a sakkmesterrel

Létrehozás: 2011. október 19., 09:45 Legutolsó módosítás: 2011. október 19., 09:47

Aradon a Maros partján van egy park, amit úgy neveznek: „az öregek parkja”. Sakkasztalok vannak egymás mellett az árnyas fák alatt, ahol a nyugdijjasok sakkozhatnak, együtt lehetnek. Azok, akik az életet, vagy akár a hitet megharcolták, itt a sakktáblán még folytathatják a háborúkat.Mindenki szeretne nyerni. Mindig tele van ez a hely. Játékosokkal és kibicelőkkel egyaránt. Forrás: evangelikus.net / Horváth Csaba

Nagy harcok dúlnak itt a táblákon a fehérek és a feketék között. Vannak olyanok, akik játszanak, vannak, akik csak nézik és kívülről a játékon kívüli biztonságos „kibic-térből” adják a jótanácsot, mit kellett volna lépni akkor. Vannak, akik vívják a forradalmakat és vannak, akik kihasználják. Jutott eszembe a napóleoni mondás, amikor letelepedtem egyik asztalhoz.

Magányos öregúr volt az asztal túloldalán. Kezet fogtunk, üdvözöltük egymást. Szeret sakkozni? Kérdezte. Nem. Őszintén szólva, nem szeretek sakkozni. Sem emberekkel, sem bábukkal. Csak erre jártam és szeretem ezt a helyet, ezt a parkot, az embereket, a hangulatot, a fényeket és árnyékokat benne. De azért ismeri a játékszabályokat? Igaz? Kérdezett ismét. Igen. A szabályokat, azokat ismerem. A lépéseket is. De, ettől még nem leszek jó játékos.  Csak játékszabály ismerő. Játékos csak akkor leszek, ha meghozok egy döntést is, mégpediglen, hogy akarok játszani, részt akarok venni a fehérek és feketék harcában. Játszik egy partit? Nincs kivel játszanom, pedig itt ülök már órák óta. Kérdezte. Játszom, ha akar. Egyeztem bele. Válasszon színt. Elmosolyodtam. Legyen a fekete. Az jobban illik hozzám. Próbáltam Ingmar Bergman Hetedik pecsét című filmjének egyik mondatát megismételni. Tudja, sakkmester voltam. Kezdte az öreg. Nem baj. Akkor tanulni fogok. Válaszoltam. Szótlanul játszottunk. Egymás után vesztettem el a bábukat, katonákat, közöttük pedig a kedvencemet: a vezért. Amikor lekerült a tábláról, megkérdeztem: Ön szerint, hogy hívják ezt a figurát? Királynő, vagy vezér? Én királynőnek mondom. Miért? Kérdezett vissza a sakkmester. Csak kérdeztem. Amikor nekem apám tanította a figurák nevét, akkor vezérnek tanította. A király nem a feleségét viszi a háborúba, hanem a hadvezért. A tábla legerősebb figurája. Az öreg elismerően bólintott. Igaza van. Szép magyarázat. És még valami. Ezeket minek hívják? Parasztok. Na lássa, én  ezeket gyalogoknak nevezem.  Nem szeretem, ha leparasztozzák őket. Az más, hogy annak idején a tűzvonalba azokat küldték, de attól még erősek és eldönthetik egy egy parti kimenetelét. Értékes katonák. Azok. Helyeselt az öreg. Elveszett a vezére. Szólt. Vagy inkább figyelmeztetés volt? Káröröm? Valóban, a táblán kevés bábu maradt. A háború a végéhez közeledett. A tábla körül szanaszét hevertek a kiváló vitézek, gyalogok, huszárok, futók és bástyák. Lehangoló temetőre emlékeztető kép volt ez.

A vezér nélkül mindent elveszettnek láttam. „De küzd velünk a hős vezér, kit Isten rendelt mellénk.” Dúdoltam kétségbeesetten, mintha Luther Márton énekének jól ismert sorai visszahozhatnák a táblára a vezért. A vezér meghalt. Megölte a másik király, vagy annak katonája. Mit csináljak? Adjam fel a partit? Szálljak ki? Megtehetem. És akkor mi lesz? Van-e megoldás? Vagy tényleg minden elveszett? Lehet-e csatát nyerni a vezér nélkül? Nekem nem fog sikerülni. Néztem a táblán a figurákat és kombinálni próbáltam. Paraszt. Istállók. Betlehem. Elindultam a gyaloggal. Előre. Lassan. Lépésről-lépésre. Más útja nem is volt, és nem is lehetett. Csak előre. A túlsó part felé. Amikor átért, lebukot a tábla látóhatárán. Kérem a vezért! Megváltja? Kérdezte az öreg. Olyasmi. Mosolyogtam. A vezérrel győztem. A vezér, ahogy maga mondja mentette meg az életét. Kezdte az öreg. Az enyémet mindig. Kérdőn nézett rám. Tudja, a sakk is olyan, mint az élet. Fehér és fekete. A jó és a rossz folytonos küzdelme. Mindkettőnek vannak királyai és katonái, meg bástyái. És színt is választhatunk. Jézus Krisztus a mi vezérünk. Nélküle olyan elveszettek vagyunk és reménytelennek tűnik a küzdelem, mint nekem itt az imént. Ott hevert a halott katonák között. De visszatért. Mi is lekerülünk a tábláról. Ki hamarabb, ki később. De van itt is egy játékszabály: ha a gyalog átér a túlsó partra, megválthatja bármelyiket a táblán kívülről. Jézus Krisztus szolgai formát öltött, kiüresítette önmagát, mondjam csúnyán, hagyta magát leparasztozni, átért a túlsó partra, hogy azokat megváltsa, akik már csatát vesztettek és lekerültek a tábláról, akikre úgy néztün innen a „kibic-térből”, mint haszontalan figurákra. Visszatért, mint vezér és hisszük, hogy az idők végezetén is visszatér, a fehér lovon, mint győztes. Az öreg nagyot sóhajtott. Akkor ezután én is vezérnek fogom nevezni. És már nem parasztozok itt a táblán sem.

Köszönöm a játékot mester. Nyújtottam a kezem. Mester? Legyintett az öreg. Még sohasem esett ennyire jól a vereség. Vagyis....mégis csak nyertem. Mosolygott. Közben újabb partner érkezett az asztalhoz. Foglaljon helyet. Mondta a mester. Válasszon színt. Tenyerén tartotta mindkét vezért: a fehéret és a feketét is.

Dokumentummal kapcsolatos tevékenységek
  • Küldés levélben