A legnagyobb kérés – Karácsonyi gyász, és vigasz ... talán

A teher óriási, mert a karácsony, mint a szeretteinkkel együtt töltött, boldog időszak szimbóluma, elemi erővel tépi fel a még csak rövid ideje gyászolók friss sebeit. A közelgő ünneptől azonban nem tudjuk megóvni magunkat, de nem is muszáj: a lényeg az, hogy úgy éljük meg a gyász érzését az ünnep napjain, ahogy az nekünk a legkönnyebb.

Akkorra már mindent jelentettél Nagyi, ami szeretet, elfogadás, melegség és biztonság... Mindent, amit a Család jelent, ami a Családot jelenti.

Vannak az életben olyan ritka helyzetek, amikor csak az elmenésre szól a közösen töltött időtök. Nem szerettél engem, mert rosszindulatú pletykák telemagyarázták a fejed. Mégis, mikor a kórházi ágyadhoz hívtál, mentem azonnal kérésedre. És aztán Veled maradtam halálodig.

Mi már csak a halálodra kötöttünk szövetséget, és elmaradt a habos kakaó, gombóc, reszelt leves, palacsintasütés, bizalom, szeretet, gondoskodás a szülők helyett is... Saját vér szerinti Nagymamám jár eszemben. Akkor is Szenteste volt. Közös ebéd a sötét, földszinti, kis lakásban, puritán egyszerűségben. Fényesség a szeretetétől. Karácsonyfa, bejgli, gyertya...
Család. Kötődés. Azért kaptuk meg egymást Veled, hogy tanítsuk egymást: Te engem arra, hogyan gyakorlatban is el tudjak engedni, én Téged arra, hogy méltósággal tudj meghalni. Hogy megmondjuk ezt egymásnak, hogy bocsánatot kérjünk, hogy megbocsássunk.

„Mennyből az angyal...”, „Dicsőség, mennyben az Istennek...” – énekelted.

Tavaly karácsonykor már indulóban voltál...Kórházban, egyedül. Mielőtt kórházba kerültél, megkérdezted a családot: „Ugye elengedtek?” De visszajöttél még egy évre, mert nem kaptál engedélyt. Pár napon belül bekerültél a kórházba. Többször elbúcsúztunk. Mindent elmondtam Neked, amit csak szerettem volna...és mindent elmondtál, amit hallani szerettem volna. Sokáig búcsúztunk... Két hónapig. És még megvártad, amikor fogtam a kezed, úgy
mentél el.

Akkor azt hittem, hogy én, aki segítettem feloldani a tabut, hogy a halálról, a temetéséről beszélhess, én aki, tudtam (persze tanultam is!), mennyire fontos az elengedés, ahhoz, hogy el tudj menni, én majd könnyebben el tudom őt engedni, mint bárki más. Nem így volt. Amíg  nem haltál meg, addig nem ...

A Karácsony előtti napokban nem nagyon voltál magadnál... sírtam, nagyon sokat sírtam. A kórházban és otthon. Amikor jobban lettél, újra tudtunk kommunikálni, és meséltél a nyitott aranykapuról, ahol középen a trónuson ül az Úr, mellette a fia, Jézus, és mellette a férjed. Nagyon boldog voltál, hogy elhiszem neked, amit látsz, és én is mondtam Neked, hogy most már igazán el tudlak engedni...de kínlódtam, hogy ki tudjam mondani, és talán nem is hitted el... Milyen jó, hogy mellettem voltak még a máltaisok is. Meg drága barátom, Alaine, aki segített nekem ebben. Minden alkalommal úgy búcsúztam el, lehet, hogy utoljára látlak. A látogatások során szívfacsaró látvány volt, ahogy küzdöttél. Tudtam, hogy ezen az úton egyedül kell végigmenned, én csak annyit tehetek érted, hogy meghallgatlak. Néhányszor láttalak az életért küzdeni, és győzni. Most a halálért küzdöttél... Két hónapig.

Akkor láttam először életemben, hogy meghalni is mennyire nehéz... Ebben már nem tudtam segíteni..., de rájöttem, hogy nem lehetek önző, és nem tarthatlak vissza... Én is küzdöttem... és Te is: sok mindent elfogadtál, amit korábban büszkeségből, tartásból soha.

Én voltam, akinek megengedted, hogy megfürdesselek. A fürdés, hajmosás, hajszárítás, a fogmosás rituális bohóckodássá és hálás pillanatokká vált a kettőnk kapcsolatában. Minden búcsúzáskor megöleltelek, Te köszönted, hogy segítettem, én pedig elmondhattam, hogy mennyire szeretlek. Büszke vagyok, hogy megtiszteltél azzal, ahogy elfogadtad a segítségemet, a gondoskodást. Én voltam, aki meg tudtalak nevettetni, csak azért mert valamiért kiérdemeltem a bohóckodásod, viccelődésed... Milyen jókat nevettél azon is,
amikor elmesélted, hogy családod úgy beszélget a fejed felett, mintha ott sem lennél. Kómásnak hittek a mennyországos történeted után. Így „élvezted végig” és minden találkozásunkkor halálra nevetted magad emiatt... a két hónapban.

December 24. Még reggel előbb a családodhoz akartam felmenni, hogy megnézzem, lányod rendbe jött-e már az influenzájából, s csak azután akartam Hozzád menni. Taxival mentem. Útközben változtattam sorrendet. Már vasrács volt körülötted, ami éjjel került fel. Már csak az élet pislákolt Benned. Uram, Istenem! Megvártad, amíg megjövök. Kinyújtottad a kezed, és éreztem kézfogásodból, ahogy utolsó sóhajtásoddal elszállt Belőled az élet.

Féltem a halált látni, de nem volt ijesztő. Mindennél világosabb volt, hogy a koporsóban az már csak a tested... Pedig velem volt test nélkül is... Megbeszélgettem Veled még mindent, elmondtam az utolsó gondolataimat, érzéseimet, az utolsó köszönetet... Neked. Megpusziltam az arcod, megnyugodtam. Akkor engedtelek el, azt hiszem...

Azóta álmodom Veled. Többször. A hiányzó puszit is megkaptam álmomban... Közeledik a Karácsony. 24-én elmegyek a sírodhoz. Hiányzol. Az ölelésed, az érintésed, a hangod, a kezed...A szereteted nem. Velem van és bennem...

Kell valaki az életünkben, aki megtanít a halállal barátkozni. Az élet létezik. A halál létezik. A látszat mit sem számít. Az számít csak, amit érzünk. A távozót meg kell hagyni a hitében. Ha azt hiszi, hogy a halál után vége mindennek, jön a nagy sötétség, a tudattalanság, akkor meg kell hagyni neki a saját elképzeléseit. Nem szabad az utolsó időkben összezavarni. Az
ateistát meg kell hagyni a hitetlenségében. A túlvilágban hívő emberben erősíteni kell a hitet: amikor odaér, akkor át fog jutni a kapun. A halál egyedül való megélése embertelen. Elkísérve embertársunkat az útja utolsó szakaszán – megtalálhatjuk magunkat is. Megtalálhatjuk a választ a kérdésünkre: mit tartogat még a számunkra az élet? Mi a dolgunk még? Hogyan élhetünk teljesebb életet a hátralevő időben? A búcsú, a felkészülés a
halálra nagy lehetőség annak is, aki elmegy, és annak is, aki kíséri. Köszönöm Istenem, hogy alkalmat adtál az élete előtt tisztelegni, emberségének fejet hajtani. Egy hidat adtál ajándékba: hidat az élet és a halál között. Ha két ember találkozik, akkor elkezdődik közöttük valami, az
életük filmje. Amikor valamelyikük meghal, anélkül, hogy el tudtak volna búcsúzni, olyanná válik a kapcsolatuk, mint egy filmszakadás. Ha tudják, hogy közeleg a halál, és van idejük, és erejük a búcsúhoz, akkor mindketten tudják: a filmjük véget ért.

Ha van bátorságunk a búcsúhoz, akkor az elmenőről szóló film, az élete filmje a mi számunkra véget ér, nem pedig elszakad.

Hogyan búcsúzzunk? Talán így: még látjuk egymást...

A fájdalmában vergődő ember gyenge, kiszolgáltatott, sebezhető. Ezzel az érzéssel napjaink kultúrája nem tud mit kezdeni. A mai modern világ a hallgatás falát emelte a halál és a gyász köré. „Fogadd őszinte részvétemet” – mondják az ismerősök valódi együttérzéssel, vagy kényszeredetten, de mindenképpen zavartan. A társadalom elvárja, hogy egy haláleset után az
ember mihamarabb térjen vissza a munkájához, igyekezzen úgy élni, mintha mi sem történt volna.

A gyász nem betegség, hanem életünk legnagyobb krízise. Ha egy szeretett személyt elveszítünk, az élet már soha nem lesz olyan a számunkra, mint előtte volt. Ha a gyászunk feldolgozatlan marad, rögződik bennünk a fájdalom. A gyász ereje ugyan tompul az idő múlásával, de eltűnik az életünkből az öröm, a mosoly, a nevetés, a boldogság érzése.

A gyász mindig egyéni. „Tudom, mit érzel” – mondják azok, akik már átélték szeretteik elvesztésének fájdalmát. Ők valóban többet tudhatnak erről, mint mások, de a mi érzésünk az olyan egyedi, mint mi magunk vagyunk. Ahogyan nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma veszteség, fájdalom és gyász sem. Meg kell tanulni, megtalálni az érzelmi egyensúlyt, és meg is kell tudni tartani. Hogy el tudjuk fogadni, amit nem lehet megváltoztatni. Hogy megtanulj képessé válni arra, hogy az életedet folytatni tudd a szeretett,
elveszített személy hiányával is. Visszatérj a világ iránti nyitottságodba, hogy képes legyél új feladatokat ellátni. Összeszedettebb, céltudatosabb leszel. Újra törődni tudsz a jövőddel.

Az ittmaradóknak a nehezebb. A ránk szakadó gyász fájdalmas lelki teher. Nem is bírja ki mindenki, sokan beleroppannak. Létezhet-e lelki vigasz a nehéz pillanatokban? S egyáltalán, melyek a legnehezebb pillanatok? Az elvesztés másodpercei? A virrasztás? Avagy a temetői végső búcsú? A halotti tor? Talán az, amikor elveszítünk valakit, illetve kapjuk a tragikus hírt. A végső búcsú is nehéz. A temetésen nemcsak az elhunytért, az Ő lelki üdvéért imádkozunk, hanem az élőkben erősítjük a lelket. Mert nincs szép temetés, csak fájdalmas, embert próbáló temetések vannak. A halotti torokat pedig egyenesen ellenezem, a halál nem vág össze az evéssel-ivással, mely gyakorta csap át mulatozásba. Az édesapám például úgy vélekedett: az ember nem disznó, hogy tort üljenek felette.

A gyászolóknak segítenünk kell, de nem mindegy, hogyan. A fájdalmasan zokogó családtagot gyakran jószándékúan arra kérjük, hogy ne sírjon. Pedig a sírás felszabadítja az elfojtott érzéseket, megkönnyíti a tisztánlátást, segít feldolgozni a valóságot. A gyász szó viszont nemcsak a halotti gyászra értendő. Lehet gyászolni szerelmet, háborút, bármit... Előbb el kell merülni a gyászban, hogy utána kiemelkedhessünk...A gyászolóknál előfordulnak sírásrohamok, kialvatlanság, kétségbeesés. Egyes emberek agresszívek, türelmetlenek lesznek. Ezek természetes reakciók, melyeket el kell fogadnunk. Sokat segít a meghitt, baráti beszélgetés, amit viszont soha nem szabad kierőszakolni.

Mire aznap hazaértem, már este háromnegyed hat volt... Másnap meggyújtottuk a gyertyákat a karácsonyfákon... Előző éjjel Melletted virrasztottunk. Azóta számomra a karácsony nem a szeretetről, hanem az elválásról, a fájdalomról szól. De családom van. Tovább kell lépni. A karácsonyfát még a mai napig sem tudom könnyek nélkül díszíteni. A fájdalom, a gyász mindig velem marad.

A legnagyobb kérés

„Legyen meg a Te akaratod!”
Ha elkerülnek a gondok, a bánatok,
Könnyű kimondani ezt a mondatot...
De, ha nehéz órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik s a lélek zokog?
Ha éjszakáknak tűnnek a nappalok,
Akkor nehéz eltördelni ezt a mondatot,
Hogy „legyen meg a Te akaratod!”

Inkább sikoltanék, Atyám, óh, ezt ne! Ne!
Miért kellett ennek így történnie?
És a szívem keserű lázadásba jut,
Ha érthetetlen előtte az út
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket,
Én Istenem! Hát ez a szereteted?

Azután lassan elcsitul, „bocsáss meg, óh, Atyám!”
Hisz Te szeretsz engem mindig igazán.
A kínban vergődő szívemmel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Akaratod ellenemre is véghez viheted,
Szívem mégsem lesz ettől csöndesebb...

Taníts meg hát Hozzád méltón imádkozni,
Hogy ne csak szájjal, de szívemből is tudhassam mondani,
„Legyen meg a Te akaratod,
Ahogy Te akarod, mégse úgy, ahogy én,
Mert a békesség csak így lesz az enyém.”

Lehet az út tövises, meredek,
Amerre Te vezetsz, arra én bátran mehetek.
Mindennapi kérésem így csupán egy marad:
Add, hogy csupán Téged kívánhassalak.
Legyen minden úgy, ahogy TE akarod,
Ha az éj temet, ha a Nap nevet.

Fogd meg hát a kezem,
Fogadd el újra a szívem.
Ha az utam célját el is takarod,
Hiszek Benned!
Legyen mindig meg a Te akaratod! Ámen.

(A szerző ismeretlen, egyelőre)