A hazatérés napja – 65 éve hurcolták el őket, 31 hónap után térhettek haza
1945. január 6-án 562 mezőberényi fiatalt vitt a vonat Oroszországba, hogy jóvátételi munkát végezzenek a messzi távolban. Az úgynevezett málenkij robot a legtöbbjüknek 31 hónapnyi bányamunkát jelentett. Szénbányában dolgoztak Sachtiban ill. Novosachtiban, borzasztó körülmények között. (Az érbányába hurcoltak szinte mind odavesztek). A fiatal lányok és fiúk – volt, aki 17 éves volt csupán – nem harcoltak, mégis háborús bűnösként tartották őket számon. Egyetlen bűnük német származásuk volt. A megpróbáltatásokról, a kemény munkáról, a rettenetes barakkokról és poloskákról, a föld alatti félelmekről évtizedeken keresztül hallgatniuk kellett, mintha meg sem történt volna az egész. Egy évvel a kitelepítés – kiűzetés – után tértek haza. Sokan nem csak a családjukat nem találták már otthon, de otthonukba sem juthattak be, mert ott már mások laktak. Szöveg: Lázárné Skorka Katalin, Kisari Miklósné Chovanyecz Magdolna.
A hazatérés reggelén megtelt a templomunk. Nem beszéltek róla, de mindannyian összegyűltek hálaadásra. Megköszönték Istennek, hogy a távolban megtartotta őket, reményt és hitet adott szívükbe. Azóta minden évben július 29-én reggel 5 órakor megszólalnak templomunk harangjai. Minden évben a hazatérés napjához legközelebb eső vasárnapon hálaadó istentiszteletre gyülekezünk össze a túlélőkkel és szeretteikkel. Megható látni a sok megaláztatást és megpróbáltatást átélt időseket. Ugyanakkor hitük, tartásuk példaadó mindannyiunk számára: a legszörnyűbb események során sem szabad elveszítenünk Urunkkal való kapcsolatunkat, az imádkozás lehetőségét.
2004 óta gránit talapzaton, egy bronzba öntött bányászlámpa emlékeztet a 65 évvel ezelőtti tragikus eseményre. A bányászlámpa eredetijét egy akkor 20 éves fiatalember mentette haza, nem mindennapi körülmények között és őrizte, tisztogatta haláláig.
Pár évvel ezelőtt a Kossuth Rádió interjút készített a túlélőkkel, de a műsort éjfél és hajnal négy adták le. Ebben az évben először tartottak a megyében konferenciát a málenkij robotról- 65 év múltán! Az előző kormány megvonta tőlük azt a minimális pár száz forintos nyugdíj-kiegészítést, ami amúgy is csak jelképes gesztusnak volt tekinthető. Ebben az évben 13-man hunytak el. A legfiatalabb túlélő ma már 83 éves. Történészek még mindig találnak feltáratlan momentumokat, bár a rendszerváltozás óta több könyv is született a málenkij robot témájában.
Kisari Miklósné Chovanyecz Magdolna Sachtiban született – írása a 60 éves évfordulóra keletkezett, s az elhurcoltak emlékét megőrző Album függelékében olvasható.
Elhangzott a Békés Megyei Német Önkormányzatok július 5-i emlékkonferenciáján, ebből idézünk most:
„Minden évforduló visszatekintésre és emlékezésre kényszeríti az embert. Nekem csak közvetett emlékeim vannak. A szüleim, nagyszüleim és a családhoz tartozók keveset és visszafogottan beszéltek a kint töltött nehéz időszakról. Bennem gyerekként az maradt meg,
hogy ez egy homályos, félelmes titok, amiről még beszélni is bűn. Tehát nem beszéltem és nem kérdeztem. Ezzel szemben bárkivel találkoztunk az utcán, mindenki megkérdezte, hogy hol születtem. Bizonyára tudták, de megmondtam – Sahtiban – és nagyon szégyelltem magam.
Aztán később rájöttem, hogy nem kellett volna szégyenkeznem, de akik annak idején málenkij robotra vitték szüleimet, soha nem gondoltak rá, hogy egy kisgyerek az ő bűneikért rosszul érzi magát. Első emlékem a július 29-ei évfordulóval kapcsolatban az 50-es évek elejétől származik. Hét közepére esett ez a nap és a nagymamám csirkét vágott. Annyit tudtam, hogy a csirke és a vasárnap összefügg, azért rákérdeztem, hogy miért van most ilyen finom ebéd? Nagymamám azt válaszolta, hogy az ő életében ez a legszebb és legnagyobb ünnep. Nekünk, mezőberényieknek valóban ez a legnagyobb ünnepünk. És ünnepeljük.
Minden év július 29-én, de az év többi napján is legyen minden lágerlakó büszke magára,
hogy még a legnyomorúságosabb időszakot is méltósággal viselte, és ember maradt
a legembertelenebb körülmények között. Erőt adott mindenkinek az a tudat, hogy szerettei reménykedve várják haza. Beszéljünk erről a majd ezer napról, mert beszélni kell róla!
Öntse ki mindenki a szívét, beszélje ki sérelmeit, fájdalmát, mert ha megosztjuk másokkal, kicsit megkönnyebbülünk. Beszéljünk róla azért is, hogy ez a szörnyűség soha nem ismétlődjék meg! Emlékezzünk ameddig élünk, és adjuk tovább emlékeinket gyerekeinknek, unokáinknak, hogy még az utánunk következő nemzedék is hallgassa és tudja, miért szól a harang július 29-e hajnalán. Emlékezzünk azokra, akik már nem ünnepelhetnek velünk, de abban a nehéz időszakban minden nap velünk voltak. Gondolatban fogjuk meg egymás kezét, és emelt fővel nézzünk szembe azzal a szörnyű múltunkkal, amely elkísér bennünket életünk során, és amelynek nem okai voltunk, hanem németségünk miatt következménye.
Legyen erő és elszántság bennünk ahhoz, hogy mindannyian előre tekintsünk, mindenben szépet és az értéket keressük! Emelt fővel vállalt, büszke magyarsággal, megszenvedett, de meg nem tagadott németséggel, evangélikus őseink igaz emberségével.”
