A határnyitás 20 éve – német szemmel
„Eljutni a határig – An die Grenzen gehen – A határnyitás 20 éve – Sopron“: Ezzel a mottóval hívta meg a bajor tartományi egyház a bajor gyülekezeteket, különösen azokat, amelyek valamel ymagyar gyülekezettel partnerkapcsolatokat ápolnak. Számomra, aki a schrobenhauseni Krisztus Egyháza nevű Evangélikus Gyülekezet partnerkapcsolataiért felelős lelkész vagyok, ez a feladat rutinmunkának számít. A gyülekezeti tagokat újságcikkekkel és személyes hangú levelekkel szólítottuk meg. Csak egy rövid idő múlva tudatosult bennem, mit is jelent az, hogy 20 éve történt a határnyitás. Herbert Höglmeier írása.
Nekem nem voltak rokonaim az egykori NDK-ban és így nem voltak különös kapcsolataim Németország keleti felével. Nagy érdeklődéssel követtük azonban nyomon Németország másik részében testvéreink békés forradalmát. Minden nap ugyanazzal a gondolattal ébredtünk: Remélhetőleg nem lesz baj! Minden rendben lesz! Németország két részében milliónyi ember ugyanazt tette: Imádkozott ezért.
Mi változott meg a határnyitással? Hogy áttekintésem legyen, sokat beszélgettem egykori NKD-s állampolgárokkal. Egy asszonnyal is beszéltem, aki öt nappal az első tömeges határátlépés előtt, Sopron mellett részt vett családjával a Páneurópai Pikniken és a szögesdrót kerítésen át szökött meg.
„Az elmúlt húsz évben sok minden változott az életünkben” – mesélte. Pozitív pont volt, hogy „a világ legnagyobb börtöne” már nem létezik. Szabad véleménnyilvánítási jogunk van, sajtó- és utazási szabadságban élünk. Az autóra és a telefonra való hosszú várakozás is véget ért. Az árukínálat is hatalmas manapság. A környezetvédelemre is több gondot fordítanak, mint annakidején az NDK-s időkben.
De vannak gondok, amelyek nyomasztják az „új” szövetségi polgárokat. Az egzisztenciális félelem, vagy az, hogy elveszíthetik a lakásukat és az autójukat. Ez a „régi” szövetségi polgárok –ma inkább, mint korábban – gondja is, de remélhetőleg manapság már mésképp kezeljük ezeket. Sok polgár – és itt nincsen különbség keleti és nyugati között – számára sajnos még a fejekben korlátok vannak. Remélem, hogy ezek olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, generációról generációra egészen le fognak majd bomlani. Ez azt jelenti, hogy minden oldalról figyelünk majd a másikra, és a saját tányérunkon kívülre is tekintünk majd.
A schrobenhauseni Krisztus Egyháza nevű Evangélikus Gyülekezet 64 résztvevője fog Sopronba utazni. Közülük 24-en 10-17 éves fiatalok, akik csak elbeszélésekből és az iskolai órákon hallottak a történtekről. A felnőttek, mint mindenki más, a határnyitást a sajtóból, a rádióból és a tévéből követte nyomon. Csak az én fent megnevezett beszélgető partnerem és a fia az egyetlenek, akik valóságban mindezt átélték. Ők most visszatérnek a városba, amelyek 1989 augusztus 14-én félelemben és pánikban, minden vagyontárgyuk és birtokuk nélkül elhagyni kényszerültek. Egy mondatot hagy idézzek beszélgetőpartneremtől: „Sopronnál elveszítettem egy életet és röviddel utána új életet kezdtem.” A résztvevők erre a hétvégére nem mint olcsó turisztikai utazásra tekintenek, hanem úgy, mint a Magyar, Osztrák és Bajor Tartományi Egyházak történelmi jelentőségű rendezvényére.
Ein Satz von meiner Gesprächspartnerin: „Bei Sopron habe ich ein Leben verloren, und kurz dahinter ein neues Leben angefangen“. Die Teilnehmer sehen dieses Wochenende nicht als preisgünstige Touristikfahrt an, sondern als Zeitgeschichtliche Veranstaltung der Landeskirchen aus Ungarn, Österreich und Bayern.
