A csillagok birodalma

Hogy írásomnak némi (ál)tudományosságot kölcsönözzek, mindenek előtt meghatározom, hogy kik is azok a sztárok, akikről írni szeretnék: sztárnak nevezem azokat az embereket, akik — legalábbis részben — az ismertségükből élnek.

A sztárok világa nem olyan régi keletű, hogy a „régi görögöktől” eredeztethetnénk: az első mai értelembe vett sztárok a XX. század elején születtek. Ők a művészet világából lettek sztárok és ők talán még nem is akartak azzá lenni, színészek és énekesek voltak. Mások — ügynökségek, impresszáriók — fedezték fel őket és jöttek rá, hogy egy kis befektetéssel az ő művészetükből többen is megélhetnének. Az első sztárok még valódi művészek voltak, és amit alkottak az időtálló, valódi érték.

Ma már a sztárok nagy része nem is kíván művész lenni, csak ismertségre törekszik, hogy megélhessen belőle. Persze még sokan vannak közöttük, akik eredetileg művésznek készültek, de aztán vagy belátták, hogy nincs hozzá elég tehetségük, vagy nem volt bennük elegendő erkölcsi tartás ahhoz, hogy a művészet rögös útját járják, és a könnyebb megoldást választották. A „sztárság” általában nem egyik napról a másikra hatalmasodik el az emberen, így aztán az átmeneti állapot minden fázisa megfigyelhető a gondos kutató számára.

A sztárok óhatatlanul közelebb állnak hozzánk, mint a művészek: ki érthetne meg olyan embereket, akik — a szemünk elől elvonultan — évtizedeket szentelnek egy-egy hangszeren való játék, vagy egyéb művészet elsajátítására és azután is naponta órákat foglalkoznak vele, hogy tudásukat szinten tartsák. Nem közülünk valók ők! Sokkal inkább a sztárok: ugyanúgy élnek, mint mi. Vásárolnak, szerelmesek lesznek, elválnak, veszekednek és kibékülnek és mindezt a szemünk láttára teszik, nincs bennük semmi titokzatos.

„Panem et circenses” — Kenyeret és cirkuszi játékokat — követelt a római nép és ma is ez kell a népnek: kenyér és cirkusz. És ahogyan a rómaiak idején volt, ma is könnyebb a cirkuszt biztosítani, mint a kenyeret. A művészet és a sztárkultusz között az egyik alapvető különbség, hogy míg az előbbi a kenyérhez tartozik, a másik a cirkuszhoz.

Ismertem egy „zeneművészt”, aki — amerikás magyar volt — megbízott egy hazai TV riportert, hogy írjon könyvet róla. Cserébe a riporter nála lakhatott és alkothatott valahol New York-ban. A könyv végeredményben egy képeskönyv lett kevés magyarázó szöveggel, amire alig volt szükség, hiszen a képaláírások csaknem mindent elmondtak:

·        A „művész” és Kodály Zoltán,

·        A „művész” és az Egyesült Államok elnöke,

·        A „művész” és a római pápa,

·        Stb.

Ez a „művész” sztárrá szeretett volna válni. Ebből is megfigyelhetjük, hogy: a művész születik, a sztárt csinálják. Sztár lehet akárkiből: bűnözőből és prostituáltból is. Ha netalántán börtönbe kell vonulnia, abból is sikert kovácsolhat: a média — a legfőbb sztárgyártó — foglalkozik vele.

Az orgonaművészek általában olyan helyen adnak koncertet, ahol van orgona, és mivel ezek többnyire templomok karzatán találhatóak, a művészek játék közben általában nem láthatóak. Ha sztár az illető, akkor szinte ott ad koncertet, ahol akar, a hangszert is maga szállíttatja oda, ahova akarja. Még templomokban is lehetőleg hordozható játszóasztalt választ (például a templom közepén), hogy a közönség jól láthassa őt. Az igazi művészeket többnyire rádión keresztül hallgathatjuk, a sztárokat inkább a TV-ben láthatjuk és nemcsak zenélés közben.

Gyakori, hogy a sztár „szétfeszíti” a műfajok korlátait: eredetileg komolyzenésznek készült, de mivel ahhoz nem volt elég tehetsége, elkezdett jazzt és könnyűzenét is játszani. Lehet, hogy kihívóan öltözik, zenélés közben táncra perdül, vagy újabb és újabb hangszereket vesz a kezébe (mindegyiken elsajátította az alapfogásokat).

Ha egy zenész plakátján a legfeltűnőbb a zenész portréja és a műsor alig olvasható, akkor gyanús, hogy sztárral, vagy sztárkultuszra kacsintgató művésszel van dolgunk. Nem a művészetével, hanem az arcával csábít.

Előfordul, hogy a sztár „tudományos ismeretterjesztő előadásokat” tart, például mesél a zenéről. Ahelyett azonban, hogy a zeneszerzők művészetét méltatná, vagy a művek mélyebb üzenetét próbálná megfejteni, bulvár ízű történetekkel traktálja hallgatóságát, hogy a zeneszerzőnek milyen volt a családi élete és szerelmi kalandjait részletezi. Igaz, hogy míg a művészekről általában művészeti folyóiratokban, szakirodalomban olvashatunk méltatásokat és kritikákat, a sztárokkal a bulvársajtó foglalkozik „művészetüket” mellőzve, intim szférájukat kiteregetve.

A mai világban a sztárok elismertsége sokszorosan meghaladja a művészekét. Egy szappanoperában szereplő harmadrangú színészecske jobban keres, mint a nemzet színészei, akik esetleg Hamletet, Lear királyt, vagy Ádámot is el tudják játszani.

A sztárok sajátos „kasztot” alkotnak, ami hasonlít valamilyen „önsegélyező” egylethez: ha te felhívod a figyelmet rám, én is felhívom a figyelmet rád, ha te meghívsz a műsorodba, én is meghívlak az enyémbe. Többnyire egymás között házasodnak, vagy az új házastárs is belép a kasztba.

A sztárnak életbevágóan fontos, hogy ismertsége megmaradjon: ha elfelejtik, az a sztár halála. Meg is tesznek mindent az ismertség fenntartásához:

·        botrányaikat — melyeket olykor mesterségesen keltenek — kiteregetik a nagy nyilvánosság elé (kijelentik azt, hogy melegek, majd esetleg ezt a kijelentésüket néhány hét elteltével megcáfolják, vagy meztelenre vetkőznek ott, ahol egyébként nem szokás: színpadon, TV stúdióban, stb., vagy csak kivillantják a mellüket, esetleg bugyijukat),

·        „felkarolnak” igazi művészeket, akik nyomorúságukban nem tudnak „nem”-et mondani.

Az eddigiekből nyilván kitűnik, hogy én nem szeretem a sztárokat. Többről van azonban szó: irtózom tőlük és féltem tőlük az emberiséget, mert a Bibliában emlegetett hamis prófétákra ismerek bennük. A legnagyobb veszélyt abban látom ugyanis, hogy az igazi művészeket szorítják háttérbe és ezzel az emberiség erkölcsi-, moráliskérdésekben mértékadó emberek helyett erkölcsi-, morális- analfabétákra hallgat.

Az emberiség történetéből jól látható, hogy művészek mindig voltak és jelentőségük a papokéhoz mérhető: a transzcendenciára nyitottak ablakot. A sztárok azért jelentenek veszélyt az emberiségre, mert át akarják venni a művészek helyét (és ebben meglehetősen nagy sikereket is értek el), de nekik semmi közük a transzcendenciához, sokkal inkább a pénzhez és így az emberiség elveszti a transzcendenciával való kapcsolatát, ami nélkül az ember nem ember többé.

A hamisítás megmutatkozik olyan apróságokban is, hogy például a komolyzenei koncertekhez hasonlóan koncertnek nevezik azokat a könnyűzenei show-műsorokat is, amelyekben a zenei produkció a gondosan felépített látvány nélkül értékelhetetlen. A sztár énekes egy operaénekessel ellentétben megteheti azt, hogy nem is énekel, hanem csak „playback”-el. Többnyire persze nincs is zeneileg értékelhető hangjuk.

Fiatalabb éveimben, ha bementem egy lemezboltba, a klasszikus zene mellett csak egy kis pulton voltak elérhetőek a könnyűzenei alkotások, és többnyire csak kislemezen. Mára ez teljesen megváltozott: a lemezboltokban, ha egyáltalán foglalkoznak komolyzenével, a könnyűzenei dömping mellett csak igen szűk helyen fedezhetjük fel őket. Érthető, hiszen összehasonlíthatatlanul kisebb iránta az érdeklődés. Nem csoda, hiszen a klasszikus zene értő hallgatásához nem árt némi előképzettséggel rendelkezni, a könnyűzene „fogyasztható” zenei analfabéták számára is. A művészetekre való nevelés erősen háttérbe szorult a mai oktatási rendszerben. A művészek megélhetési gondokkal küzdenek, a sztárok ragyognak.

Fiatalabb éveimben, ha színházba mentem, még görög klasszikusokat, Shakespeare-t, Molière-t, Madách-ot, stb. játszottak díszletekkel, kosztűmben és az eredetihez hű szöveggel. Ma már zömmel kortárs szerzők „művei” vannak műsoron díszletek és kosztümök nélkül, s ha véletlenül mégis elővennének egy-egy klasszikust, akkor azt úgy átdolgozzák, hogy a szerző nem ismerne rá. Érthetővé kell tenni a régiek mondanivalóját a mai ember számára, ezért kell a műveket aktualizálni — mondják, és igazuk van: a mai ember nem értené a klasszikusokat, mert nem tanították meg arra, hogy értse. Két lehetőség van ugyanis arra, hogy a klasszikusokat közelebb hozzuk a ma emberéhez: vagy az embert tanítjuk meg arra, hogy értse, vagy a darabot írjuk át. Csakhogy az első út több munkával is jár és kockázatosabb is: az oktatás-nevelés nehéz mesterség és az eredmény az lehet, hogy a klasszikusok örök értékű eredeti üzenete meghamisítás nélkül jutna el a közönséghez.

Tudom, hogy példáim többsége a zenéhez, illetve a művészetekhez kapcsolódik, mert ezeket a területeket jobban ismerem a többieknél, de vannak sztárok sportolók, műsorvezetők, sőt politikusok között is.

Magyarország a sztárok születésének különösen kedvez. Biztos, hogy a sztárok száma hazánkban a népességhez viszonyítva többszöröse a külföldi (például amerikai) adatokénak. Ez sajnos azzal a következménnyel jár, hogy többen vannak, mint amennyit el tudunk tartani.

Írásom célja az volt, hogy tudatosítsam olvasóimban a sztár és művész közötti különbséget és felhívjam a figyelmet arra, hogy amikor bulvársajtóterméket vásárolnak, a kereskedelmi TV-kben show-t, sztárcsináló és pletyka műsort, vagy szappanoperákat néznek, sztárok CD-it és DVD-it vásárolják, akkor ezzel a sztárok élősködő birodalmát támogatják, és becsukják a mennyre néző ablakot.