Interjú Erdő Péterrel - a bíboros a fundamentalizmus veszélyeire hívta fel a figyelmet

Erdő Péter a javaslatokkal kapcsolatban így fogalmazott: Érdekes módon nem a gyakorlati javaslatokat emelném ki, hiszen azok sokszor azt tükrözik, hogy nem minden javaslattevő ismeri az egész egyház gyakorlatát; sokszor olyasmit is javasolnak, ami széles körben elterjedt, és máris az életünk részét alkotja. Persze ez jó dolog, mert azt jelenti, hogy vannak olyan területek, ahol előbbre tartunk esetleg, mint más régióiban a világnak. Például volt, aki azt javasolta, hogy milyen szép, hogyha a Szentírást a szentmisén kívül is valamilyen kiemelt helyen tartják a templomban. Nálunk sok helyen van olyan, hogy az ambón egy külön lepellel letakart állványon állítják ki a Bibliát. Vagy van, aki azt mondja, hogy milyen szép lenne, hogyha a Szentírást, pontosabban az evangéliumos könyvet a misében különleges ünnepélyeséggel vennénk körül. De hát a liturgia erre lehetőséget ad, és nálunk az ünnepi misékben igen gyakori, hogy megfüstölik az evangéliumos könyvet, hogy két gyertyával kísérik az állványig, hogy utána esetleg még vissza is viszik a miséző paphoz, hogy megcsókolja stb. Tehát ebben a tekintetben azt hiszem, hogy nem hallottunk nagy újdonságot.

Érdekesnek és a számunkra fontosnak tartom elsősorban a teológiai bekezdéseket, amelyek elhelyezik Isten Igéjének témáját az egész egyház és az egész teológia összefüggésében. Félreértés ne essék: a Biblia nem egyenlő Isten Igéjével. A Bibliában Isten szaváról értesülünk, de Isten Igéje valami sokkal több. Kifejeződik már a teremtésben, hogy szavával teremtette a mindenséget – olvassuk az Ószövetségben. Magáról Jézus Krisztusról személyesen azt olvassuk, hogy kezdetben volt az Ige, és az Ige testté lett, és Isten volt az Ige. Tehát maga a második isteni Személy, és ahogyan megtestesült Jézus Krisztus – Istennek a végérvényes szava az emberiség felé.

Jézus Krisztusról az apostoli hagyomány útján vannak ismereteink. Tehát mindaz, ami leíródott az Újszövetség könyveiben, mindaz, ami az élő egyház gyakorlata, mindaz, ami az egyházi közösségnek a fegyelmi, erkölcsi, liturgikus hagyománya, együttesen tanúskodik számunkra Krisztusról. Ezért olyan nagyszerű, hogy a Szentatya felszólalása, és annak nyomán persze ezek a javaslatok is tartalmazzák azokat az irányelveket, hogy hogyan kell a Szentírást most már ebben az összefüggésben olvasni és tanulmányozni – tehát egyszerre a történeti kritika módszereit is használva a tudományos exegézis oldalán, másfelől pedig a teológiai exegézist művelve, amit a Szentatya a Názáreti Jézusról szóló könyvének az előszavában kánoni exegézisnek is mond. Tehát az egész egyházi hagyomány összefüggésében, az egyházatyáknak a tanítását figyelembe véve. Ez külön hangsúlyt kapott ezekben a javaslatokban is, hogy az egyházatyák magyarázatait követve keressük a szent írások értelmét. Aztán az egyház élő közösségében kell olvasni, és olyan isteni szónak kell tekinteni ezt az üzenetet, ami ilyen közvetítéssel érkezik hozzánk, ami azonban személyes. Tehát nem pusztán egy történelmi régiség, nem egy irodalmi emlék csupán, amit a kezünkben tartunk, ha felütjük a Szentírást, hanem valóban ezen keresztül kitüntetett módon, sajátosan is Isten szól hozzánk. És ez a szó választ kíván a mi részünkről: a cselekvő szeretetnek a válaszát és az imádságnak a válaszát.

A történelem természetfeletti jellegéről, s annak gyakorlati értelmezéséről Erdő Péter bíboros elmondta: A történelem egyben üdvtörténet is, tehát nincsen pusztán profán történelem. A keresztény ember a történelmet a teremtett világ történetének tekinti, olyan történetnek, amely fölött az Alkotó ügyel, de nem tétlenül, hanem működik a történelemben. Megteremtette az embert, az emberiséget, és vezeti az üdvösségre. Egyszerre szabadságra hívja, ezzel lehetőséget nyit még a bűn előtt is, ugyanakkor azonban a saját magával való szeretetközösségre hívja az embert, és megnyitja a bűnös emberiség számára a megváltásnak az útját. Efelé mutat a történelem, és az Ószövetség könyveit így kell olvasni, tehát üdvtörténeti összefüggésben, mint a mi előkészítőnk Krisztusra, ahogyan az emmauszi tanítványoknak is maga Jézus magyarázza el a törvényből és a prófétákból, hogy minden utalás, minden előkép és jövendölés őróla szól. A feltámadás fényében ezt értik meg a tanítványok, ezt nevezzük itt most apostoli tradíciónak, ezt a döbbenetet, Krisztusnak a világosságában szemlélve az Ószövetséget, és ebben a világosságban megértve Krisztus szavait, tetteit, halálát és föltámadását, ami aztán lecsapódott az Újszövetségben. Ez egy gyönyörű történet, mert ha nem így nézzük, akkor nagyon sok szélsőséges és szűk szemléletmód terjedhet el, alakulhat ki, és nem tudjuk megtalálni az utat a Szentírás teljes gazdagságához.

Az interjú második részében a bíboros a fundamentalizmus veszélyeire mutatott rá.
Erdő Péter bíboros úgy fogalmazott: Az Ószövetség könyveit üdvtörténeti összefüggésben kell olvasni, mint a mi előkészítőnk Krisztusra, ahogyan az emmauszi tanítványoknak is maga Jézus magyarázza el a törvényből és a prófétákból, hogy minden utalás, minden előkép és jövendölés őróla szól. A feltámadás fényében ezt értik meg a tanítványok, ezt nevezzük itt most apostoli tradíciónak, ezt a döbbenetet, Krisztusnak a világosságában szemlélve az Ószövetséget, és ebben a világosságban megértve Krisztus szavait, tetteit, halálát és föltámadását, ami aztán lecsapódott az Újszövetségben. Ez egy gyönyörű történet, mert ha nem így nézzük, akkor nagyon sok szélsőséges és szűk szemléletmód terjedhet el, alakulhat ki, és nem tudjuk megtalálni az utat a Szentírás teljes gazdagságához.

Ilyen példa a fundamentalizmus. A javaslatok tartalmazzák, hogy bizonyos fajta fundamentalista szentírás-kezelést el kell utasítanunk. Nevezetesen, aki úgy olvassa a Szentírást, hogy Isten nem az emberi szerzőkön keresztül, nem a történelmi eseményeken, az adott népek fejlettségi szintjén, az irodalmi műfajokon keresztül szól hozzánk, hanem mintha diktálná a szöveget, de még azt is a történelemből kiragadva. Mintha az a könyv kívül állna a történelmen. Ez a fundamentalista értelmezés az, amely tagadja a Szentírásnak és Isten hozzánk szóló szavának is a történetiségét. Márpedig ez a megtestesülés igazságából következik, tehát Isten, az Ige, Isten szava testté lett. Azaz emberi szavakban, emberi történelmi helyzetekben, emberi sorsokban – nemcsak idilliekben, hanem szörnyűekben is – tanulságot mutat nekünk. S ezeknek a tanulságoknak a során bontakozik ki az emberiség megértése. Tehát éppen a történetiségtől elszakadó, a történeti kritikát, az irodalomtörténeti szempontokat és az üdvösségtörténetet figyelmen kívül hagyó szentírás-olvasás beleeshet a fundamentalizmus csapdájába, vagy megtörténhet az is, ami néhány keresztény közösségben felbukkan, hogy elutasítja az Ószövetséget. Mert olyat talál benne, amivel nem tud azonosulni. Sok erőszakos cselekményt, kegyetlenséget – ősi iratokról van szó – vagy esetleg olyan elképzeléseket talál benne a halál utáni sorsról, ami a keresztény hitnél sokkal diferenciálatlanabb, sokkal primitívebb, régi emberi közösségek érzéseit fogalmazza meg. Az Egyház vezetésével és történelmi szemmel olvasó ember ezen nem ütközik meg, de a fundamentalista megütközhet rajta.

Ugyanez a kísértés megvolt már a tanítványok korában is, Szent Pál adja meg rá a választ. Hiszen akkor inkább a cselekvés normái oldaláról kérdeztek. Azt mondták: az Ószövetség nekünk törvény, betűről betűre meg kell tartani a régi rituális előírásokat, a húsevésre vonatkozó tilalmakat és minden egyebet, ami hozzátartozott a jogszabályként felfogott Ószövetség értelmezéséhez. Az ősegyház, illetve Szent Pál maga is azt mondta, hogy először is tiszteljük, szentnek tartjuk az Ószövetséget, minden írás hasznos, buzdításra, vigasztalásra feddésre, az írásokon természetesen az ószövetségi iratokat érti. Mindegyik hasznos, egyiket sem kell elvetni. De ez nem azt jelenti, hogy a törvényben leírt gyakorlatok vagy külső szabályok jogszabályként való megtartásával nyílna meg az utunk az üdvösségre. Nem a törvény cselekedetei, hanem Jézus Krisztus megváltó műve az, ami ezt az utat megnyitja. A keresztény közösség kezdettől fogva úgy tekintett az Ószövetségre, mint Isten szavára, mint a gyülekezetben, istentiszteleteken olvasandó könyveknek az összességére. Ebben folyamatosságban volt a zsidó felfogással, ugyanakkor azonban nem tekintette azt jogszabálynak. Általánosabb, erkölcsi alapelveket talált benne. Megtalálta ezekben a könyvekben a jövendöléseket, amelyek Krisztusról szóltak, talált benne előképeket, amelyek az üdvösség rendjében, Krisztus fényében beteljesülnek. Ez egy más típusú közelítés ez az Ószövetség könyveihez.

A keresztény megközelítés – és ebben az összefüggésben igenis hangsúlyozza a szinódus, hogy szentnek tartjuk az Ószövetséget –, hogy nem lehet elválasztani az egyik könyvet a másiktól. Nem lehet elkülöníteni az egyik részt a másiktól. Nem lehet kiszakítani az egyes könyveket sem a szövegösszefüggésből, sem a teljes Szentírás egységes egészének az összefüggéséből. Ez nagy tanulsága és értékes szempontja a szinódusnak. A másik pedig, amit a pápa ismételten hangsúlyozott, hogy a kétféle módszer, tehát a történeti-kritikai, illetve a teológiai, sőt a lelki szentírás-olvasás módszereinek egymással szoros kapcsolatban kell maradniuj, nem válhatnak el egymástól. S természetesen nem lehet csupán történeti kritikával, hit nélkül sem olvasni a Bibliát, mert akkor tényleg nem marad más belőle, mint egy irodalomtörténeti emlék. Ez pedig nem elegendő a keresztény ember számára.